Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Furcsa: egyik baj kifárad velem s másik támad rám. Az idegességem javul, a tüdőm rohamosan pusztul. Ez az esztendő eltemet, érzem. (Megtudtam, a tüdőm jó. Ez csak beteges rögeszme.) (...) Hallom, Ady is rosszul van. Együtt lennénk a paradicsomban? - Stílszerű volna. - Szegény Bandi! (...) Megjelent a Viola elbukott c. kötetem. Még ebben volt egy pici örömöm. Az utolsó. Csakhogy már nem bírom olvasni a verseimet: elszomorítanak, kifárasztanak. S mind: olyan véres. (•• - )

69 Debrecen megölt engemet, mint ahogy megölné az Úristen fiát, is, ha Betlehemének választaná. Az volt a baj, hogy dacból benne maradtam. Na, bosszút is állt rajtam, rettenetesen. UTOLSÓ? Harminc év messzelátóján Megállok elborulva, Megtépett zászlóm szárnyait Gonosz szél visszafúj a. Köd száll alá, s rejtelmesen Bezárja csonka pályám; Én karral, hittel hasztalan Feszítek már homályán. 69 A kötetet elküldte Szabolcska Mihálynak, aki válaszlevelében a nyugatosoktól óvta Oláht: „Magának valóságos átka, megrontója ezekkel a félkegyelmű Adyékkal való barátsága. (...) Az a szegény egy szánnivaló, beteg lelkű, félszeg ember, s szörnyűség, hogy ennek az utánzatára lelek a könyvében, de sok helyen! (...) Szóljon csak a maga hangján, hagyja a bombasztokat és homályoskodást a Nyugatéknak, s meglássa, hogy egy nemzet szíve fordul felé. Egy nemzeté, mely így nem érti meg." (1911. márc. 10. - DIM) - A Nyugatban Tóth Árpád írt róla esztétikai szempontú ismertetést. Meglátása szerint az elbeszélésben nem a történet igazán az érdekes, inkább az a melankolikus hangulat, amely a hősnőből az egész természetre kiárad. Hibának tartja viszont, hogy a finom történetszövést nyers erotikumú jelenet szakítja meg. Emellett utal arra a kettősségre, ellentmondásra is, amely a régi, elcsépelt témák és az ríj és merész képek között van. A szintézis hiányára hívja fel a figyelmet, amit majd annyit kárhoztatnak későbbi kritikusai is. (Nyugat, 1911. I., 987-988.)