Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

ség a szobamázolás! Hót piszok volt a ruha, festékes tetejétől talpáig. Két hét múlva megelégelte szegény anyja a kínlódást, nem eresztette többet festegetni. Ha már mesterember lesz, legyen tisztességesebb. Asztalos vagy lakatos. De a véletlenség másfelé terelte a dolog rúdját. Sanyinak elemi iskolai tanítója, mikor megtudta, hogy az ő kis versírója inas lett, rögtön izent Tasnádi uramnak, hogy a fiút eresszék iskolába, ő majd fedezi pénzzel a szükségeseket. Versíró volt a derék mester, vonszolta a lelke kis pályatársához. És ki is vitte, hogy Tasnádi Sanyi folytatta tanulói pályáját ott, ahol elhagyta. Áldotta is érte holtig a jó embert. Nem volt Sanyi soha rossz tanuló, bár legelső sem volt sohasem, nyolc esztendő alatt. Akit a Múzsa „hókon csókol", hiába erőlködik az, törik-szakad, de „költő"nek kell lennie. Sanyi szentül hitte, bár a világért ki nem ejtette volna, hogy ő Istennek felkentje, a magyarok jövendő nagy költője. S ebbe a hitbe annyira beleringatta magát a kis csámbor,

9 hogy a latin meg a matézis helyett magyaros verseket pengetett, igen szapora számmal, úgy okoskodván, hogy nemzetének csak használ vele, ha mentől több remekművel ajándékozza meg. Hajtotta valami belső ösztön. - Roppant érdekes az ifjúság lelki világa; abban a nagy ébredésben, mikor mindent álmodik, s mindent magának álmodik! Boldog az a gyermek, aki nem tudja, de érzi tisztaságát s nagyra hivatottságát; s háromszoros boldog, ha lelkének, szívének ezt a szüzességét is megőrzi. Sanyi veszedelmesen kereste a színházat. Ez a szerelem veleszületett, mert már gyerekkorában jeleneteket játszott öccsével, pajtásaival. Most meg, gimnazista korában, hogy hallotta, olvasta, tanulta a színdarabokat - Kisfaludyn kezdve szertelen vágyakozással lobogott színpadhoz való szerelme. Csakhogy gerjedelme nagy akadályokba ütközött. Az öreg Tasnádi, mint vaskalapos, józaneszű cívis ember, halálra lenézte, megvetette és gyűlölte az afféle komédiás népséget. Volt velük dolga, ismeri őket - bugyellárisuk fenekéig. A színházat pedig Szodomának és Gomorrának tartotta, s csudálta a mindenható isten türelmét, hogy egy szép zivataros napon el nem süllyeszti minden benne ülőjével a poklok mélységére. Mert onnan származik minden erkölcstelenség! Ott tanulják az urak a sok fertelmet! Egy sem tisztességes ember az, aki beteszi lábát azon a „bordélyházon". (Pedig még akkor nem járt ilyen lenge és ingerlő öltözetben a francia Múzsa!) Szóval a gazda azzal biztatgatta Sándor fiát, hogy ha megtudja, hogy színházba járkál: Eltördeli a bokáját! Röviden, katonásan. Csakhogy Sanyi nem az az ember volt, akit ez is megijesztett volna. Pedig félni szörnyen félt haragos apjától, mint minden testvére. Hanem a színházat mégis jobban szerette, mint amennyire félt és iszkolt apja vasmarkától. Ha „Bánk bán"-t, „A falu rosszá"-t, „Az ember tragédiájá"-t vagy „Rómeó és Júliá"-t játszották, bizony, nem sokat teketóriázott Sanyi, hanem hazament délután, orra alá hányt valami harapnivalót, magolta egy kicsit a holnapi leckét, s azután egy őrizetlen pillanatban kiröppent az ajtón, s repült a színház felé. Ha hét órakor kezdődik a játék, fél hatkor már ott volt. Várt töredelmesen és szívdobogva. Gyönyörű, felejthetet9

Ténferegő, álmodozó. (Talán Oláh saját szóalkotása.)