Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

len estéi voltak ezek! Egészen új világ, valami tündéri világ ejtette varázsába. Sokszor sírt örömében a bolond fiú. Oh, be tudta honorálni a szegény színészek érdemes játékát! Tapsolt, lelkesen, csattogósan, bőrrepedésig. Fájt neki, mikor kilépve a hűvös hortobágyi szellő csapta meg fejét, s tüzes szemű kocsik robogtak mellette, s kacarászó emberek lökdöstek jobbra-balra. A tündér világ eloszlott... De lelkében tovább élt! Színház után, úgy esti tizenegy óra tájban következett aztán Sanyinak legnehezebb és legérdekesebb tette. Odahaza, persze, kilenc órakor már bezárták az ajtót. Egy kulcs volt az udvarban. Ide másképp be nem mehet az ember, csak ha megzörgeti az ablakot. Igen, de akkor meg az ébren alvó Tasnádi pattan fel legelőször, s ha ő nyit ajtót éjszaka járó fiának, szomorú lesz nagyon a Göncöl ragyogása! Mit tett hát Sanyi? Azt tette, hogy megállva a kapu alatt szétnézett, nem látja-e az utcán valaki? Akkor lassan, vigyázva, mint a leggyakoroltabb tolvaj, felmászott az alacsony kapu tetejére, s onnan nesztelenül földre bocsátkozott. Tehát már az udvaron volt. De még ez nem minden. Ekkor levetette lábbelijét, s mezítláb, halkan, óvatosan osont be a házba. Aludt, horkolt mindenki. Sötét volt. És Sanyi ebben a sűrű sötétben oly nesztelenül, oly gyorsan vetkezett le, hogy ha egy másik ember áll vele átellenben a szoba másik szegletében, nem veszi észre, hogy tőle három lépésre valaki motoszkál. - Bámulatos ügyességre vitte ezen a téren! - Hanem azért mégis megesett, hogy a százszemű és -fülű Tasnádi felhorkantott: (...) De, a keserves szentségét annak az urizáló fajtádnak, ide be nem teszed a lábad, ha éjszaka jársz haza! Te csavargó! Te éjjeli betyár! Te! Az én fajtám még tisztességes emberekből állt eddig, te akarod meggyalázni? Te, hájfejű bitang!? És így tovább, éjféltájig. Legalább szép álmai lehettek a szegény Sandrinak. De azért boldog volt, mert látta Bánk bánt! meg A falu rosszát! Suttyomban maga is kezdett színdarabokat firkálni a hásziján.

10 Volt Sándornak egy igen érdekes jellemvonása, ti. gyűlölte a nőket, leányt, asszonyt egyaránt. Hogy miért, annak roppant bajos volna hamarosan nyitjára találni. Tizenhat éves korában minden suhanc, ha csak nem a gólya költötte, szerelmes, füléig, halálosan, dühösen - és tisztán. Elpirult, ha egy lánynak szeme közé talált nézni; ha meg egy leány néz az ő szeme közé, olyan zavarba jön, hogy alig tudja egyik lábát a másik elébe tenni. Ha rámosolyogva meg is szólítja valami helyre kislyány, akkor meg már biztosan nem tudja: fiú-e vagy leány? De azért kimondhatatlan boldog az ilyen zavaros pillanatokban és visszaimádkozza a nap minden órájában. - Tasnádi Sanyi nem ilyen volt. Komoly, hallgatag fiú, s nagyon titkolózó. Szívét, lelkét ki nem tárja még édesanyja előtt sem. Örömét, bánatát (...) magába zárja. Hát még szerelemről - ha szerelmes volna is - hogy beszélne! Pedig ennek a hófehér lelkű gyermeknek is megdobogtatta szívét egy-egy szép leánynak a látása. Érzett ő is valami jólesőt, valami gyönyörűségest. Először nem is sejtette, hogy az szerelem. Mikor pedig tisztában volt vele, elszégyellte magát és megfogadta, hogy sohasem lesz szerelmes! Óh, micsoda gyermekes naivság! Arra fogadPadláson.