Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

ja körülcsavarja már jó híremet is; hiába vagyok a groteszkségig tiszta és igaz: fehérségemre is sarat freccsent az alacsonylelkűség. Nem bánnék én már semmit; csak tudnék elmenni valahová, délre... Gyógyulni, gyógyulni. Mert az élet nagyon fáj. Hiszek magamban rendületlen. (...) Az ember a mi világunk legnagyobb csodája; életem kipótolhatatlan gyönyörűsége: azok az órák, a magamba szállásomnak azok az órái, amelyekben fölfedező utakra indultam a lelkem határtalanán. Ki tud engemet itt követni azok közül, akik rám csaholnak, vagy Júdás-módra csókolnak? Mikor, egy-egy őrizetlen pillanatban felszakad a lelküket takaró köd: rémséges pusztaságot, romokat, sarat látok csak. A kis Hatvani Mariska már egészen kísérő csillagom lesz. Édes odaadással nyújtja csókra pici kis száját, s én, valahára magamra talált okos ember, szaggatom az órák virágát. Budapestről Marosvásárhelyig flagelláns menetben ostorozzák véresre írói voltomat, hogy csak úgy csorog a vér hátamról a sarkamig; s emberi voltom itt nézegeti magát a boldogság csöndes tavában, egy kis leány kék-tengerszemében. Furcsa! Mikor a sorsom bal kezével rám vágott, még mindig nyújtott utána jobb kezével valamit. Ez a természeti kiegyenlítődés törvénye. Mi fáj ezeknek a pökhendi pennavigéceknek az én munkásságomban? A gazdagság és az önállóság. - Van eszük. Ez a világ két legnagyobb drágaköve. Furcsa, hogy egy idő óta témája kezdek lenni versben vétkező embereknek. Most Sárospatakról jön hozzám egy ad hoc vers (...) Elzárt hiúságom pávatollal való legyezgetésére ide írom a Nóvák

28 versét: 28 Nóvák Sándor sárospataki tanár. Január *