Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Érdekes dolgokra kezdek rájönni. Próteusz-alak vagyok a szó legmozaikabb és legkaméleonabb értelmében. Apró korszakokból van összerakva az életem, azok szerint a könyvek szerint, amiket olvasok. Pl. mikor Shakespeare-korszakom dühöng: a beszédem, egészen öntudatlanul, Hamlet, Macbeth, Othello vagy Lear, néha Romeo és Timon szólamaiból teherbe esve, egy másodszülött shakespeare-i nyelv- és képzivatart tombol át; finom pesszimista, félelmetes fantaszta, viharzó szenvedélyű, gyermekesen kiállhatatlan és királyian fenséges, tavaszi lobogású és átkozódó embergyűlölő vagyok. Akivel beszélek: nem tud hozzám igazodni, s bolondnak tart. Máskor Petőfi van bennem: zsarnok és elragadásig szilaj, vakmerően őszinte és emberfölöttien becsületes vagyok. Akivel összehoz ilyenkor a sorsom: megátkozza születése óráját. Néha Ibsen rejtelmes alakjai konganak, tébolyganak a lelkemben; ilyenkor nagyszerű gondolatokat vetek föl beszélgető társaimnak, akik egész megilletődéssel figyelnek rám: nini, milyen különös ember ez az Oláh... De még ez semmi. Sokszor annak az alaknak a jellemét öltöm magamra, akit éppen formálgatok a képzeletemben; (...) Azért mondják azok, akik hosszabb ideig voltak körömben: Oláh kiismerhetetlen! Minden nap más vagyok, azt már most magam is belátom. Megijedtem ettől a fölfedezéstől, mert furcsa jövendők nyílnak meg előttem. Színészvér volnék csakugyan? Vagy szükséges ez az állandó állhatatlanság? Nem tudom én, nem tudom én. Csak az az egy bizonyos, tömérdek bajom volt már miatta. Nov. 23. Az este a Roy albán Szabolcskával hadakoztam, évelődtem. Igazán kedves ember ez a robusztus koponyájú, lányos szavú poéta. Irtózatosan gyűlöli, sőt sajnálja Adyt; én, a magam luciferi szellemével, csak azért is ráztam előtte ezt a vörös posztót. Azt mondja: nincs egyetlenegy költeményszámba menő verse sem Adynak; én meg azt mondom: Nincs? Rögtön bebizonyítom, hogy van! - Lássuk, mondja ő. - Tessék ide hallgatni! - mondom én. S felolvasom neki Az Úr érkezése című verset. Csak néz, csak gondolkozik Szabolcska uram; elismeri, hogy költemény, csaknem szabolcskás, hanem - ilyen verseket mindenki írhat, ezért még nemigen illeti meg az új próféta név Adyt sem. Ez elég volt nekem; bebizonyítottam, hogy Adynak van olyan verse nem egy, amit legrettentőbb ellenfele is kénytelen elismerni. Szabolcska különben azt mondotta: várjunk, mától kezdve három esztendeig; ha három év múlva is él Ady költészete, akkor - jó (...) Vajdáról érdekes dolgokat mondott el. Mikor Singerék kiadták két kötetét 5000 pl.-ban, nem akarta elhinni, mikor kérdésére, van-e még a könyvből? azt válaszolták: van! Egy hordárral vagy három ízben vásároltatott könyvet, hogy megtudja, csakugyan mint két pajkos fiú egy bábbal. Falusi kis leány örül az ilyen széptevésnek. (...) Vasárnap délután nagy társaság gyűlt össze a tiszteletünkre. (...) Méhekhez illő szorgalommal szórtuk az udvariasság csinált rózsáit a kis őzszemű Irénke lábai elé. (...) Én egy arcképét el is csentem az asztaláról." (Oláh 1906a, 49-52.)