Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
mert isten igazában ütni, mert csontok töredeztek volna. Most már jóval az 50esben jár, mégis hogy bírja! Hát még 20-30 esztendős korában! A megvert, katonaviselt ember, a nagy bajuszú Tasnádi Pista nem maradhatott meg apjával egy fedél alatt. Az öreg nem nézhetett rá, mert már akkor fejébe szaladt a vér! Az az átkozott, vad Tasnádi-vér! - Pistát is elverte hazulról. Menjen, amerre lát. Legyen kutyagóráló! Mindig ezt szokta mondani. Pista el is ment valamerre, kóborgott, mint a hazátlan kutya. Szegény, édes szülőanyja siratgatta otthon, magában, titkon. Oh, az édesanya szíve! Megbocsát, szeret, sirat, könyörög gyilkos fiának, gyilkos fiáért. Ez a jó Tasnádiné is szenvedett, ha valaki szenved a világon! Harminc esztendőt eltölteni egy olyan ember oldalán, mint Tasnádi Mihály! Micsoda türelem kell ahhoz a szereteten, megbocsátáson kívül! Soha ellene nem szegült a zimankós embernek, csak néha tett egy-két félénk szót, hátha mégsem úgy van! Hátha nem is igaz!... Hah! Hogy csikorgatta rá Mihály a fogát! íme, már az asszony is pártját fogja szeretett kölykének! Hogy a föld süllyedjen el alattuk! Szegény asszony, ezért ugyan érdemes volt szólanod! De Tasnádi Mihály is csak gyarló ember volt. Hiába esküdözött, hogy nem ereszti be többé Pistát háza küszöbén, mégiscsak beeresztette. Sokára, idők múltán. Terhes volt már neki a szolgálat, rázta a lelkét is az az átkozott kocsi. Ha valami tekergőt ültetett bakra, az meg elitta, amit keresett, s összetört kocsival jött haza. Ezekért kárhoztassa lelkét? Megint csak Pista lett a kocsisa. Miska még nem ért meg a bakra, 15 éves koráig nem ad engedélyt a főkapitány úr a hajtásra. Még egy esztendőt várni kell. A hajdani huszár egy időre aztán magához tért. Megemberelte magát. Sokat nem ivott, részeg fővel nem ült a ló faránál. Hozzálátott a dologhoz, keresett becsületesen. Apja ugyan két hétben szólt hozzá egy felet, de megtűrte magánál. Eljött aztán az az idő is, hogy asszony után nézett Pista. Nem sokat válogatott, szegény ember nem is azért házasodik, hogy szép szemű, szép testű feleségre tegyen szert, aki menyországgá tegye neki ezt a sáros életet, hanem azért, hogy legyen, aki ebédet főzzön számára, mert itt az ideje, hogy a maga szárnyára szálljon, örökké nem élhet az apja nyakán. A madár is kirepíti fiait, ha már megnőtt a szárnyuk. Egy disznókereskedőnek, Víg Mihály uramnak a lányára esett a Pista választása. Víg Juliska szép lány volt. Erős, megtermett, csattanó képű paraszt teremtés. Jó veres keze volt, dologhoz szokott, ilyen kell szegény ember társául. Pista megkérette, Víg Juliska hozzáment. Megtartották a lakodalmat is. A két „nászuram" megitta a rokonság poharát. Úgy esztendeig-formán még járt Pista az apja kocsijával, a kétlovassal, mert már két kocsija volt az öregnek. Az egylovasra meg felültette Miskát, aki ügyes, pajkos fattyú volt, több nézett ki belőle máris, mint három Pistából. így hát kétfelőlről is hordták a pénzt Tasnádiéknak. (Ebből csináltatták azt a szép, háromablakos, cserepes házat!) Egy esztendő múltán az mondta Tasnádi házas fiának:
