Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

PROMETHEUS (O. G.) Prometheus, lángot hoztál az égből S büntetnek érte hatalmas Istenek! Szenveded átkát a nagyra-hívottnak, Mit annyi Prometheus szenvedett. Lobogó ifjúság, szilaj akarás! S láncok lekötnek, láncok fojtanak. Dalodban annyi erő, csodás varázs! S szárnyát kötik lelketlen, süket falak. S mégis, Prometheus, szeresd e láncot, Mely elzár a diadal telijétől; Áldd azt a börtönt, mely csak gyéren juttat Az örök lángú Nap tiszta fényéből. Az a vágy legforróbb, csók legédesebb, Mit soha nem bírtunk elérni. A költő sorsa: Prometheus sorsa, Leláncoltan epedni, vágyni, égni. Prometheus! A nagyok gyötrelme nagy. Sóhajtásuk bejár nagy földeket. A Te sóhajod is dallá fonódva Átszáll a magyarság földje felett. S ahová betér, ahol fénye lobban, Kezét ott szótlan mind összeteszi, S hallgatjuk bámuló nagy áhítattal: Prometheus láncait zörgeti. Ion. Ion? Ion... Ion... Ion? Ilonka? Csak nem -? Szentséges egy Isten, micsoda sejtelem csapott rám! Az az Ilon, akit én? Az volna? Ilonka? A sugár leány? Jaj, jaj, én már egészen bolond vagyok. Ez a jó szándékú vers különben megjelent a Bácsmegye ápr. 9. számában. Elküldte hozzám az illető. Hogy nő írta, arra esküszöm. Silány portéka volnék, ha még ennyit sem éreznék ki - az utolsó harmadik sorból. Ilyet férfi nem ír. - Jólesett, hiába. (...) A mi korunk a rossz istenek alkonyata. Kik a rossz istenek? Rossz isten az öröklött vagyonok semmit nem fáradó, csak mindent élvező ura. Rossz istenek az absolut