Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

vesebben A Hét kritikusa, Kosztolányi úr, bánt el velem: levélben mentegeti magát,

228 hogy valamiképpen zokon ne vegyem letaglóztatásomat, mert ő végtelen szeret és nagyra becsül stb. Óh, bár ne szeretnél ilyen nagyon! (...) rút idegen köntöst és előttünk áll tisztán, tiszteletet parancsolóan, ősi magyar erővel: a puszták fia, vad, zabolátlan, nyers, csaknem formátlan, de a miénk egészen. [Hol az egyik, hol a másik arca tűnik fel], nem mintha ő maga nem érezné, melyik az igazi lényege." A kritikus (Rákosi Jenő?) a nyugatosoktól és Adytól való eltávolodásban látja Oláh fejlődésének biztosítékát. Ezért tartja fontosnak az Egy faragott istenképhez című verset, melyben szerinte Oláh ,,[m]egátkozza azokat, akik lelkébe belopták a gyűlölködés szellemét." S épp ez engedi meg, hogy egy szebb jövőt lásson a költő előtt, aki „szemmel láthatóan megtisztul a reá tapadó salaktól". Leginkább „egyszerű, kedves, megkapó dalafit]" pl. a Gábor, ne légy bolond címűt dicséri. (Budapesti Hírlap, 1909. március 7. 34.) - A Vasárnapi Újság recenzense - vélhetően Schöpflin - a kötet kapcsán röviden megrajzolja Oláh egész eddigi pályáját, mely szerinte leginkább egy kanyargós úthoz hasonlít. A Keletiek nyugafo?mal igazán ismertté lett a neve, s ez még inkább felfokozta amúgy sem csekély öntudatát. Az élet lobogója alatt című kötetét aztán szinte egyöntetűen lehúzták a kritikák, s az itt kapott sérelmek erősen érződnek mostani verskötetén, amelyben ugyan van néhány jó vers, de a többségen inkább csak a megformálás küzdelme érződik. A legnagyobb kifogása, hogy hiányzik az ízlés és mértéklet, s vad romantikus megoldásokkal találkozhatunk. Erénye, aminek megtalálására Schöpflin többször is intette, a saját hang. (Vasárnapi Újság, 1909. 9. sz. 180.) - A legélesebb kritika Kosztolányié a Pesti Hírlapban (nem pedig a Hétben, ahogyan az a naplóban olvasható). Oláh Budapesti Hírlapban megjelent levele (lásd a 223. és a 224. sz. jegyzetet) határozza meg kritikai alapállását, vagyis irodalompolitikai szempontból közelít a kötethez, sőt Oláh egész pályáját is ilyen kontextusba helyezve értelmezi. Szerinte már a Keletiek nyugaton fogadtatása mögött is „irodalmi politika"-i megfontolásokat kell látnunk, ezt a útirajzot használták fel Oláh fölfedezésére. A Gondolatok felhőfutása kötetet átszövő mérhetetlen költői öntudat („én leszek a költőkirály") is összefüggésbe hozható azzal a dicsőségvágy fűtötte számítással, aminek dokumentuma az említett Budapesti Hírlap-beli levél, „amelyben Oláh azt állította, hogy a mai irodalmi kor - Oláh-kor. Szívből sajnáljuk Oláh Gábort, aki, úgy látszik azt hiszi, hogy ezt az Oláh-kort úgy kell megteremteni, hogy nyakra-főre könyveket ad ki [alig négy hónap alatt három munkája is megjelent] és önmagát költőkirállyá keni." (Pesti Hírlap, 1909. február 28.) Fennmaradt Gulyás Pálnak egy 1943 végén keletkezett kézirata, mely szerint szemelvényeket szeretett volna megjelentetni a Gondolatok felhőfutása című ciklusból, mert szerinte e kötet nemzedéki tapasztalatot örökített meg, továbbá e versekben Oláh a legsajátabb hangján szólal meg: „A Párizsból Debrecenbe visszazuhant huszonnyolc éves Oláh Gábor imigyen vesz lázadó búcsút Magyarországtól, Európától és a Mindenségtől (...) Talán ez volt az egyetlen igazi nagy verse, testvére ugyanez évben Debrecenben megjelent másik versének, a Rossz istenek alkonyá-nak. (...) Ezekben a ritmikusan kötött rímtelen szabad szárnyalásokban élte ki magát a Zenittől a Nadirig az Oláh-géniusz. Itt mindent elmondott, amit elmondhatott. A többi - ismétlés. Ezekért a szabadon szárnyaló nagy rétori áradásokért született ő magyar földre, hogy fellegeket rángasson a repedt, tikkadt alföldi talajra. S ha mégis sokan a »vaskos, földszinti« valóság kis debreceni nyomdászának akarják megtenni, gondoljanak arra: fellegeken robogó szavain ott sistereg-árnyéklik a debreceni valóságjelleg. Debrecenibb ő így a fellegek magasságában, mint amikor epikus bocskort köt a