Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Eleinte sebesen kezdett beszélni, pedig anélkül is hadart. Szeme ragyogott. Szája széle fénylett. Danolt végkimerülésig. És hősködött, elméskedett. Mikor már feljebb volt félignél, s a hangja is kezdett rekedni, rozsdásodni, kitört belőle a Tasnádi-vér. Az igazi, szilaj, vad, duhaj Tasnádi-vér. Nem akart érteni senkit, mindenki bolondokat beszélt neki, ellentmondást nem tűrt, nagyokat rikkantott. Majd meg elszontyolodott, hogy őt, hogy[an] bántják, hogy[an] rágják, harapdálják, pedig nála nincs jobb ember, pedig nála többet senki sem szenved a világon! Levetette ujjasát, mert melege volt, feltartotta kinyújtott jobb kezében, valami édes-bús andalgós nótát dalolva, könnyei peregtek, peregtek az arcán, danolt, dúdolgatott, míg egyszer ott, álltó helyében elaludt. És aludt úgy, állva... A fiákeresek csak olyan becsületes emberek a magok nemében, mint mások. Az idősebbek mind tisztességes apák. De keveredik közéjük sokféle szemét nép, csavargó, tekergő, aki vizet hord, kocsit mos, lovat vakar egy pár krajcárért, egy pár kanál levesért. így tengeti utcai életét. Ezek a rosszak aztán sok jót megrontanak a fiatalabb fiákeres legények közt. Nagy isteni káromlást, hancúrozást, betyárkodást visznek véghez. Csúnya szájú, pökhendi fickók! Léhűtő, pocsék nép! - Ezek közé elegyedett Tasnádi Pista. Alapjában jó fiú is lehetett, de az emberben mindig nagyobb a hajlandóság a rosszra, mint a jóra, kivált, ha az ember fiatal. Pista is hajlott könnyen, amerre hajlították. Észrevétlenül, akarata ellenére is romlott, testben-lélekben. O maga tán észre sem vette, de bezzeg észre az apja! És a besúgók. Az utálatos besúgó alakok... Besúgták, hogy Pista iszik, Pista mulat! A kocsit gyakorta magára hagyja. Elszalasztja a fuvarokat. No hiszen! Az öreg Tasnádinak se kellett egyéb. Felforrt benne az a rettenetes harag, ami a félvad ősembert oly félelmetes állattá teszi, aminek zabolát nem tud a józan ész vetni, mert lángba borít mindent. Megleste a fiút. Pogány szerencséje volt - rajtakapta. Kihúzta a kocsmából, felültette maga mellé a bakra és hazáig ütötte-verte. Odahaza nem sejtettek persze semmit. Hát egyszer csak nagy kiabálás, káromkodás veri fel az utcát. Jön a gazda! Érzik a hangjáról. Nyitják a kaput - hát csak bebukik rajta egy véres képű alak, aki nem más, mint Pista. Orrán-száján patakzik a vér. S a nyomorult, csak szipeg, csak hápog, de nincs egy emberhez illő, férfias szava. Feldühödött apja pedig húzza rá a csillagos eget a Mindenható táborával együtt! Rettenetes azt hallgatni! Káromkodás! A lélek sara! - mondja Petőfi. A magyar emberrel vele születik. Örökli, vérében van. Határtalan haraggal vert meg bennünket a magyarok Istene. Ami bosszúság, düh, elkeseredés azalatt a háromszáz esztendő alatt összegyűlt, míg a pogány ült a nyakunkon, az elosztódott a nemzetnek fiai közt, s gondolhatni, micsoda rengeteg jutott egynek-egynek! (...) De Tasnádi Mihály egyben felülmúlta korát, kortársait, s szinte önmagát is. Az ő veszett haragja nemigen elégedett meg a kiköpött szavakkal, legtöbbször mennyköve is volt lelke zivatarának, amely, ha lecsapott, mindig úgy csapott, hogy megérezte és megsínylette az, akit talált! Hatalmas, szép karja, ökle volt. Bikaütő ököl! Ha hamis, táncos lova akadt: befogta markával az ágaskodó állat orrát, s szorította, szorította, míg csak le nem dobbant, le nem rogyott előtte. Emberre nem is igen