Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

meg; és én most akarok lemondani a költészetről? Nem őrültem meg. Hadd lássuk hát, ki a magyar, ki az igazi, ki a rabszolga s ki a maga ura? Felveszem azért is a csatát! (...) érthetetlen (...)" Rákosi olyan őrülthöz hasonlította őket, aki az utcáról a harmadik emeletre akar ugrani. „S fognak addig ugrálni, amíg meg nem jön tőle az eszük." Szemükre vetette, hogy „mind lenézi hazáját és faját". Rákosi A Holnap költői közé sorolta Oláht is noha ő nem szerepelt a kötetben -, „mert ő is a holnapot munkálja". „A lenézésben legmerészebb, legkönyörtelenebb, a legmagyarabb, általában is a legerősebb legény közöttük: Oláh Gábor." Cikke befejező részében, noha szemére vetette a nemzettel szemben elkövetett vétkét, lelkesen dicsérte Oláh „talentumosságát" (vö. Dóczy - Földessy 1924. I., 8587.). - Nem Rákosi cikke váltotta ki azonban Fenyő Miksa és Hatvány Lajos haragját, hanem Oláh Gábor a Budapesti Flírlap december 23-i számában megjelent levele. Oláh nem a nyilvánosság számára írta, Rákosi azonban mégis megjelentette. A vitával foglalkozó irodalomtörténészek úgy értelmezték a levelet, mint amiben Oláh elhatárolja magát Adytól, a Nyugattól és a Holnaptól. Valójában azonban erről így nincs benne szó, hanem arról, hogy Oláh semmilyen társasághoz sem akar csatlakozni: „A Holnap csatájába azonban kár volt engemet besorozni, mert hívtak ugyan, de nem álltam közéjük. A legtöbbje régi jó társam, de én nem szeretek társulni senkivel a lelkeket illető dolgokban; amit írok: azért egyes-egyedül magam vagyok a felelős. A korfolyamat egy: a benne úszók bizonyos tekintetben egyszőrűek. Volt Dóczi, Rákosi stb. kor; van Ady, Oláh stb. kor. A holnapra sem nagyon apellálok, hiszen minden ma a tegnap holnapja, s minden holnap a holnaptitán tegnapja... s így tovább az őrült végtelenségig. Párizsban igenis azt tanultam meg, hogy ki a má-t üstökön nem ragadja, lőttek annak. Minden vergődésem, viaskodásom csak oda mutat, hogy helyet akarok magamnak a má-ban. Néha, igaz, elkiáltja az ember keservében és türelmetlenségében magát, de ez csak tünet." A folytatás azonban kétségtelenül alkalmas arra, hogy a holnaposoktól való elhatárolódásként interpretálják, ahogy a kortársak és később a kutatók is tették. A levél e passzusában ugyanis szinte felmagasztalja Rákosit és az általa képviselt magatartást: Rákosi Jenő sorait „[a]z ember úgy issza, mint a hegyi forrás vizét. Mennyi fiatalság! Mennyi bizodalom a magyarság jövőjében! Mennyi szív (talán ez a legnagyobb)! Micsoda üde csörtetése a szavaknak, a soroknak. Mondok valamit: Rákosi Jenő otthagyta a maga Mi-ját és belépett a mi Má-nkba, s jön velünk, sőt előttünk jár. Dicséret és dicsőség érte neki. Nem tudom, a többiek mit szólnak a dologhoz, de engemet megrázott, fölrázott. Ez hatalmas volt." A holnaposok tehát joggal érezhették úgy, hogy Oláh Rákosi kötelékébe állt be, hisz nem csak korszerűnek, hanem előttük járónak is tartotta a Budapesti Hírlap Nyugattal és Adyval szembenálló szerkesztőjét. Oláh gesztusának ilyen értelmezését az is elősegítette, hogy levele után közvetlenül egy másik vallomás volt olvasható, amelynek szerzője valóban elítélte a holnaposokat és a nyugati irodalom hatása alatt álló modern magyar költészetet. írója megvallotta, hogy hosszú ideig maga is a nyugati kultúra igézetében állt, de aztán ráébredt, hogy csak azt a kultúrát kell elfogadni, ami magyar. Ebben a döntésében erősítette meg őt Rákosi cikke. - Fenyő Miksa Hadi készülődések című válaszában (Nyugat, 1909.1.) kifejtette, hogy Rákosiék azért ilyen támadóak, mert megszimatolták, hogy a nyugatosok és a holnaposok fellépésével „veszélybe kerültek a filiszter ideálok". Ezért viseltetik előítélettel az új irodalom iránt, s ezért fedez fel előszeretettel az igazi tehetségekkel szemben műkedvelőket (Kupa Árpád). Különben Oláh Gábort sem emlegetné „egy napon Ady Endrével. (...) Hiszem, hogy Oláh