Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

virágágyakat szokta őrzeni, vagy kis targoncát taszít, s a kutyák megugatják, bár cserépből vannak. De ez húsból volt és paprikából. - Mi thetszik? - kérdi fene fanyar-éles hangon. - Én vagyok. Hű, a kutyafáját, hát ez az? Nem is gondoltam. Elkezdek hebegni, hogy egy kötet verset hoztam volna, tessék kiadni vagy kiadatni. Na hiszen, csak ez kellett Józsefnek. Elébem állt a kis paprikajancsi, mint egy pici pincsi a nagy komondor elé, s kellemetlen, börzeügynök-hangon rákezdte keserűségét önteni: - Mit akar? Mit akarnak magok velem? Az egész Magyarország az én zsíromból akar meghízni? Ha baj van, mind ideszalad hozzám: segítsen, fizessen, adja ki ezt, adja ki azt! Mi vagyok én? Ki vagyok én? Én csak egy szegény rongyos ember vagyok! (Pazar berendezésű szobáit láttam később az első emeleten.) Mért nem mennek a nagy urakhoz, a tőkepénzesekhez? Adott nekem Magyarország valamit, hogy mindent nekem kell adnom Magyarországnak? Hányan híztak meg rajtam tizennyolc év óta? Itt nőttek meg nálam, híres írók lettek az én révemen, most? felém sem néz[nek]. Akkor jó voltam, most semmi vagyok. Mit adott nekem az ország, mikor Jászai telezsebelte magát a JehovâmmaY? Hódító körútra ment az én véremből.

216 Nekem egy fillér hasznot sem hajtott! (Hazudsz kis öreg!) A Hét nem kell senkinek, a Tolnai büdös Világlapja kell, ahova két koronájával veszik össze kis írók kis semmiségeit. Az jó, az kell. A Hét nem tud megélni ebben a zsíros Magyarországban. És én segítsek minden kezdőt a vállamon fel, diadalra? Uram, jöttek ide százan, én elkergettem őket. Ne szaporítsák az irodalmi proletárok számát. Eredj kolostorba, Ofélia! így. Egy szuszra. Mikor egyszer lélegzetet vett, közbemordultam: - Kérem, engemet nem lehet elijeszteni. Én Oláh Gábor vagyok. Erre fülelt a Jehova írója: - Oláh? Hallottam. Maga talentumos ember. Ravaszság álarcát öltöttem fel hirtelen: - Hiszen én azért is jöttem volna, hogy személyesen beszélhessek Kiss Józseffel; meg akarom írni az írói arcképét... A kis vörös gnóm megjuhádzott. Vállamra tette a kezét: - Maga talentumos ember. Várjon, mindjárt fölviszem a szobámba. Elintézte az előttem veszekedő szerkesztőjével az ügyét, s fölvitt úri szalonjába. Itt aztán, zsöllyeszékébe temetkezve, háromnegyed óra hosszáig folyt, folyt belőle a panasz, keserűség kiapadhatatlanul. Az fáj neki, hogy negyvenéves írói jubileumára nem adott neki a nemzet vagy százezer forintot. Arra kért végül, hogy látogassam meg másnap, s vigyem a verseket is, majd olvasunk belőlök. Azt mondtam, jó. Elváltunk. Nem mentem fel hozzá többet. Azt hiszem, nem is találkozunk mi ezután már. 216 „A Jehová-t Kiss József ezekkel a szavakkal dedikálta [Jászai Marinak]: A Jehova második megteremtőjének..." (Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1971. 136.)