Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Szeptember Mióta Párizsból hazakerültem, nyugtalanabb, de vidámabb is vagyok. „Nem kínoznak már a régi miértek."

205 Egy nagyot léptem előre; beálltam a Nyugat katonájának.

206 Tanári pályámról lemondottam a debreceniek nagy csodálkozására, csak a Solymosi színésziskolájában tanítok esztétikát, poétikát és lélektant. (...) kadatlan tart a harc magammal." (Debreczen, 1930. május 12.) Oláh, ahogy majd később kritikusai is, szervetlennek látta a két világ találkozását, amennyiben csak felzaklatta, diszharmonikussá tette lelkét, s az ellentétes törekvések harca soha nem dőlt el. S ez épp úgy igaz a mentalitás, mint a versek poétikai megoldása tekintetében. - A Keletiek nyugatonnak nagy visszhangja támadt, egy éven belül kétszer is ki kellett adni. A magyar irodalom modernizálására törekvő csoportok számára ez a könyv tette kétségtelenné, hogy Oláh hozzájuk tartozik. Hatvány Lajos A nagyváradi holnaposok és a budapesti hírlaposok harca című írásában (Huszadik Század, 1909. január) nem véletlenül vetette Rákosi Jenő szemére, hogy míg Ady ellenében méltatlanul feldicséri Oláh verseit, addig a Keletiek nyugaton-ról hallgat. Oláht pedig így biztatta: „Kétségtelenül, éreztük a Pimodan-próza hatását, de haladást is." (Hatvány Lajos O. G.-hoz. 1909. jan. 16. után - DIM) 203 Bolondos. 204 Munkadíj, fizetés. 205 „Nem zaklatnak már a régi miértek." (Ady Endre: A percek aratója.) 206 A Nyugathoz kapcsolódásának történetét megírta a Szegény magyarok című regényében: „Tar László sokkal tősgyökeresebb magyarságot hozott Debrecenből, semhogy egyszerre testvéreinek érezte volna ezeket a bujdokló gyújtogatókat (...) volt abban valami csábító, hogy őket most nem érti meg a kor (...) Az egész irodalmi forradalomnak Idakéry volt a vezére (...) aki a mámor és az önbizalom táltosain rohant hadoszlopa előtt (...) O volt a legszilajabb és legcsodálatosabb; aranyat és szemetet, sarat és gyöngyöket bizarr zűrzavarban ontott és öntött nemzete fejére. Az ország fele átkozta, másik fele imádta. Egészen új csengésű nyelvet teremtett magának; négy sorából névtelenül rá lehetett ismerni. Élete szakadatlan hajrá tempóban zuhogott; betegség és ambíció vérebei marták a sarkát, futnia kellett. Utána egy szláv nevű ember ment hallgatagon (...) középkori szerzetes módjára szeretett volna élni a Szépség elefántcsonttornyában. Szőve-szövögetve szimbolikus álmainak finom és kimért díszítésű szőnyegeit (...) görög tógák és khitonok klasszikus mezébe lett volna vágya gondolatait öltöztetni (...) De sorsa tanári katedrába ültette; élete szürkeségét Dantéval fényesítette (...) Ott haladt a kis csapat jobbszárnyán egy zömök, tagbaszakadt magyar; turáni apró szeme élesen vágott bele a dolgok és az emberek lelkébe és mindent meztelenül látott. (...) minden regénye önmagával vívott csata volt. (...) a felszabadult jobbágyságot képviselte a huszadik század magyar szellemi forradalmában. Voltak azután furcsa, sőt groteszk alakok is, akik többet ártottak, mint használtak az ügynek. Egyiknek görbe tükör volt az agyveleje (...) Pályáját az ügyészséggel való összekoccanása nyitotta meg, mikor Jézusról megírta, hogy onanista volt. Egy másik csak éjjel élt, nappal aludott; fél méter hosszú rímtelen sorokban jajgatta panaszait, hogy milyen szomorú az, mikor az ember holt fogaival a keserű földbe harap. (...) Lászlót az egész mozgalomnak a tragikuma ragadta meg. (...) 0 valahogy szerette volna áthidalni az ellentétek szakadékát, de belátta, hogy lehetetlen. (...) Azért a forradalom zászlajára esküdött." (Oláh 1914, 133-135.)