Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

kellene: lélektant, dramaturgiát, művészettörténetet és jelmeztant. Veszők

203 fejem mindig bolondult a színpadért: belementem. Ma írtam is a Solymosi felszólítására, hogy vállalom a négy tárgyat. Fizetés persze semmi... A rossz nyelvek azt mondják: természetben kapom meg a salláriumot.

204 (...) és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni." (112.) „Odahaza pókhálós, esztendősporos rezidenciámban öl az élet, bárdolatlan rokonság ingerel, utcai gyermekek lármája betegít, silány eledel koplaltat, pénztelenség tesz rabszolgává, ostobaság ugat rám, parasztgőg hóhérol, pusztába kiáltott szava vagyok kis hazámnak. Párizsban legalább nagynak merem álmodni magamat." (146.) Bővebben ír augusztus 11-i találkozásukról, feljegyzései középpontjában már kettejük viszonya áll: „Ady Endre megint eljött hozzánk búcsúestére. Bolond egy este volt, bohém egy este volt. (...) Szereti józanul a zsidóságot, mert erős intellektuális fajt lát benne, s bevallja, hogy közönségének nagy zöme zsidó. Adyt akkor kicsinylem, mikor legelső kultúrmagyarnak hiszi magát, s átkozza a nála hatalmasabbakat; Párizsban élni még nem minden. (...) Van benne valami kálvinista sivárság, valami költőietlen röghöztapadás: asszony, bor, pénz, ezek a megfogható istenek az ő istenei. Ady Endre a maga baján túl soha nem látott, ez igazi poétái vonás, de összezsugorítja jellemét. Lehangoló hatással van rám, mint maga az élet." (155-156., vö. Dóczy-Földessy 1924.1., 120.) Bölöni György is megörökítette - elfogultságtól nem mentesen - találkozásukat. Úgy látta, Oláhból elő-előbukkant az irigység: „Erre az időre esik Oláh Gábor, Bodor Aladár és Baja Mihály látogatása Adynál Párizsban. (...) Bodor Aladár ragaszkodással, melegséggel és a nagy költőnek kijáró hódolattal nézett rá. Baja Mihály, a kicsi, zömök református pap, bizonyos tartózkodó zsénnel és felmelegedés nélkül. Oláh Gábor Debrecenben Ady kezdő éveinek tanuja volt és nála a pályatárs kritikás és méricskélő szemlélése vont szeme elé ködöt. Irigység is lapult benne, itt-ott nyíltan is fullánkoskodott. (...) [Ady] mulatságosan nézte Baját, borozó cimborás kedvvel Bodort és dacos gőggel, kihívó fölénnyel Oláh Gábort. A három költő közeledésében akaratlanul benne volt a vidéki kálvinizmus vizsgáztató számonkérése, sőt rosszallása, amint a költő életét egyeztették verseivel. Ady észrevette ezt és ha őszintéskedett is, inkább túlzott és ugratta őket. Ezért kihívó és félreértett az a portré, amit Oláhék Keletiek nyugaton útleírásukban Adyról rajzoltak." (Bölöni György: Az igazi Ady. Bp., 1955.146.) - Párizs Oláht mindenekelőtt a művészi élet megvalósíthatóságára ébresztette rá, s szinte végtelenné és végzetessé növelte ebbéli vágyát. (A művészi élet Oláh számára elsősorban szemlélődő magatartást jelentett.) Nem ad(hat)ta meg azonban azt a lökést, ami a sorssal való szembeszállásra, cselekvésre, Debrecen elhagyására és a kockázatok vállalására késztette volna Oláht, holott tudatában volt a rilkei parancs igazának: Változtasd meg életed! Az ott töltött hetek élményei „csak" arra voltak elegendők, hogy Debrecenben teljessé és véglegessé váljon Oláh otthontalansága: „Valaki elcserélte lelkem, / Aki elment - odamaradt. / Én keresem, és nem találom, / Nem lelem régi magamat. / A könnyeim meg omlanak" (Hazaérkezés). 1930-ban, huszonöt éves írói jubileuma alkalmából az egyik helyi újságnak nyilatkozva épp ezért Párizs kapcsán nem élete fordulatáról, hanem „csak" személyisége meghasadásáról beszélhetett: „Ma is reszketek és mámorba szédülök, ha rágondolok 1908. július 14-ének éjszakájára. Ha nem látom soha Párizst: Arany Jánosias, népiesen reális történetek beszélője leszek halálig; de a nagy világváros zúgó vörös malma kivetette sarkából csöndes, békés életemet s elérhetetlen vágyak kínzójává tett. Akkor történt lelkemben, művészetemben az a nagy szakadás, amelyet mai napig sem tudtam betemetni fellázadt képzeletemmel. Azóta sza-