Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Solymosi Elek, a Népszínház veterán művésze, színésziskolát akar nyitni szeptembertől kezdve Debrecenben. A jó Kulcsár Endre beugratott, hogy vállaljam el az egyik tanárságot. Mert hát két tanár lesz a színész tanítókon kívül. Tanítanom szen verset is írtál Párizsba vágyódásodról! Most itt az idő! Én már gyűjtögetem a pénzt rá." (O. G. Juhász Gyulához, 1908. febr. 9. - DIM) Végül 1908. július 8-án Bodor Aladárral és Baja Mihállyal indult útnak. Juhásznak írt levelében elvi okát is megadta Párizsba vágyódásának: „azért kell mennem Berlinbe, Parisba, mert egy nagyobbfajta költeményemben mind a két város szerepel; csúnyaság volna láttatlanul írni az Unter der Lindenről vagy a Louvre-ról. Bizony, a 20-ik század költőjének eggyé kell ölelnie a világot, ha még olyan soviniszta is! Hála jó sorsomnak, megleltem az irányt, kitűztem célom ragyogó csillagát, most már csak szárnyak kellenek. Repülünk." - Oláh a Keletiek nyugaton című útinaplójában örökítette meg és adta közre párizsi élményeit. A francia főváros szinte pillanatok alatt kifordította régi énjéből: „Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy órája sincs - és párizsi vagyok. Kívül még komor, konok paraszt, de belől már forrongó, ujjongó úr." (Oláh 1919, 100. - az alább következő idézetek szintén ebből a kötetből valók.) Naponta látogatója a Louvre-nak és a Luxemburg Múzeumnak, a Comédie Française-ban pedig megnézi Corneille Horace-át és Molière Botcsinálta doktorát. Párizs (még jobban) tudatosította Oláhban, hogy sorsa alapvetően és döntő mértékben függ az őt körülvevő környezettől: „Óh, ha fiadnak születtem volna! Ha kedves, tökéletes nyelved zenéjét lüktetné a vérem: akkor igazán lett volna belőlem valaki. így paraszt a hazám, a vérem, a környezetem; porba és butaságba fojtanak kegyelmes isteneim. Barbár keleti betörő vagyok csak szépséged palotájában!" (109.) A kötet ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy Oláh nemcsak kívül, hanem belül, önmagában is ott érezte a korlátokat. Ekkor még azt hitte ugyanis, hogy az ember élete mindenekelőtt a sors kezében van, amihez csak egyetlen módon viszonyulhat: elfogadással és beletörődéssel. Könyvének utolsó bekezdésében ezért írhat rezignált megadással hazatéréséről: mintha élve temetnék el, amin legfeljebb csak kesereghet, de ellene semmit sem tehet: „Mikor beléptem lapos Debrecenbe, halálos idegenség meredt rám. Mindig, mindig ezt érzem, valahányszor hosszabb idő múlva visszahanyatlok bele. A csendes nemiétel gunnyaszt a csonka kis tornyon; olyan alacsony minden, hogy csak az eget látom. Valami szürke zaj, álmos hánykolódás kapaszkodik a fülemig. Csak a Nagytemplom áll eleven-komolyan, mint kétfejű gárdistája a lelkek Urának. Az öreg kollégiumból mély zsibongás morajlik ki; jól ismerem ezt a zajt: a nagykönyvtár tenger könyvének írótábora siserahadázik elébem, megérzik, hogy én jövök. Üdvözlégy ezerfejű Cézár, egy halni nem akaró köszönt. Benyitok Kar utcai kis házunkba. A szívem úgy ver, mint szerelmi találkozón. Vájjon ki ugrik legelőször elébem? Az udvaron senki. A szobában senki. Halálos, halálos csend mindenütt. Teremtő Isten, hát ez az én hazám? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratok híján siratom, siratom szegény magamat." (178-179.) - Lehetőségei beszűkülését tudatosította benne Adyval való találkozása is. Először július 23-án találkoztak. Bár útirajzában alig ejtett róla szót - rövid lélekrajzot ad Adyról -, mégis fontos, jelentős felismerésre döbbent rá ekkor. Arról a döntő jelentőségű meglátásról van szó, hogy mennyire hamis az az ítélet, mely erkölcstelennek mondja a párizsi életet és puritánnak, erkölcsösnek a debrecenit: „Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem