Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

fájt igazán életemben: az, hogy az apámon keresztül néztek engemet. Legalább itt Debrecenben, az ostoba gőg Jeruzsálemében, csak azt hányják a szememre: mit akar ez a paraszt? ez a fiákeres ivadék? - Eh! Úri kutyák! Ugatnak, csaholnak, sarkamba marnak, de mit ártanak nekem? A Szfinksz ott áll a sivatagban, rászáll a kósza madár, lerondítja, kapargatja karmaival, csipegeti csőreivel - árt ez a szfinksznek? Ördögöt árt. Ott áll, mint a földre szállott Csoda, a buta madár meg sem érti felséges jelentését: hogy értené meg néma titkait? Furcsa, hogy térnek vissza az „első szerelmek"! Itt van ez a Karainé. Ezelőtt valami tizenkét esztendővel, negyedik gimnazista koromban, vittem kiállításra szánt rajzokat Karai Sándor bához, geometriatanáromhoz; egy délelőtt nem volt otthon, s a felesége behívatott magához... Ó, még most is milyet dobban a szívem, ha rágondolok! Ott feküdt az ágyában a viruló, üde szépasszony; odaszólított magához, beszélt velem, a jó isten tudja, mit. Halálosan szégyelltem magamat, alig bírtam valamit vakkantani. Nem is tudom, hogy jutottam ki a szobából. De ez a kép azóta visszajár hozzám; s valahányszor Karainéval találkozom, mindig úgy áll, jobban mondva úgy fekszik előttem, fehér ingvállban, piros orcával, mosolygós szemekkel, a reggel üde nyugalmában, mint azon a szép délelőttön. S az ember ne bomoljon, ne háborogjon, ne veszekedjék meg?! - Eszembe cseng a Säckingeni trombitás búcsúverse: „Rosszul van az az élet berendezve..."

192 Rosszul, nagyon rosszul. Én nem tudom, hogy miből van az ember szíve! Egy roppant egyszerű dal merült fel mostanában gyermekkorom rózsaszmű ködéből; együgyű, naiv kis nóta: Új a csizmám, ropogós, ropogós, Tegnap vette a csikós, a csikós. Ha még egyet ilyet vesz, olyat vesz: Két nyikorgós csizmám lesz, csizmám lesz. Dalolom, dúdolom - és egyszernél többször nem bírom végigmondani, mert a szívem összeszorul, fáj, valami kimondhatatlan bánat szorít magához, mint egy gyászruhás asszony. És nem tudom kitalálni: Micsoda emlékem fűződhetik nekem ehhez a méla, szinte magában dúdoló, kedves dallamhoz? Nem lehet rossz emlék semmiképpen, mert mindig az jut eszembe: ó, istenem, be boldog lehettem akkor, mikor ezt a nótát valaki dalolta nekem! Talán édesanyám?... talán tőle hallottam félálomban, reggelente, vagy hajnalon, mikor lámpafénynél varrogatott s énekelt, mi pedig, még pelyhes fiókák, az édes lágy paplan alatt szenderegtünk és 192 Joseph Viktor von Scheffel: A stickigeni trombitás (1854).