Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

nem tudtuk, hogy amit hallunk: álmodjuk-e vagy halljuk igazán... Hát szentimentális volnék én? Én?! A Sámson és a Korunk hősének írója? O feleljetek reá, ti fényes csillagok! Nem tudom én, csak olyan furcsán fáj a szívem; fáj is, nem is, jó is, rossz is. * Megjelent a Harmadik Bokréta. Köntöse égszínkék, egy szál piros szegfű vagy mi díszesíti. Altalános hatása: kedves, tiszta, magyar. De Baja Miska meg Gyök Bandi nem nagyon tettek ki magukért, bár igyekeztek. A Miska legnagyobb baja az örökkön egy malomban taposás, harmadízben hallom tőle ugyanezeket a hangokat. Mintha ennek a paraszt vivőnek nem is volna lelki élete! Hát ennyit és csak ilyen mélyen él egy huszadik századi magyar? Pedig az Álmodozás kedves, naiv képek sikerült sorozata; ott pöntyög benne a Miska végvári, szőlőlevélszagú humora, amit én mindig nagyra tartok. A rákosi szántók pedig egyenesen meglepett. Valami belőlem való magyar keserűség szomorog benne, talán azért szeretem. De a többi? - néma csönd. Szabolcska-, Petőfi-utánzat. - A Bandi legnagyobb baja az, hogy - nem költő. O ugyan lírikusnak vallja magát, de verseiben, nem tehetek róla, szívet nem érzek. Kitűnő gonddal, sokszor logikusan fölépített kis házak az ő versei, de ezek a szépen meszelt épületek csak kövek és falak, nincs leikök, nincs lakójuk. Bandi komában sok a mesterkedés, kevés a spontaneitás. O talán sohasem szállt még le a maga lelkének legmélyére, mert megrázó, megdöbbentő hangokat, akármilyen egyszerűeket is, nem hallottam tőle. O csakugyan olyanformán írja a verseket, mint ahogy más a cigarettákat sodorja. - Gulyás Jóska a III. Bokréta legmodernebb poétája. Ezen magam csodálkozom a legjobban, de így van. Neki van köztünk leghamarabb megdobbanó, s talán legmesterkéletlenebbül dobogó szíve. Olyan cicomátlan, olyan nemesen egyszerű, hogy szerettem volna érte sokszor megölelni. A Kísértet és a Koldusének remek darabok. Persze, benne legnagyobb a modernségével kapcsolatosan az újkori ember pesszimizmusa is, amit én szeretnék belőle kigyomlálni, de már ő így van alkotva - s talán éppen ez ejt meg engemet is költészetében. O igazán lírai költő. - Madai Gyula furcsa legény, de még mindig keresi magát. Sokszor megdöbbentő hangokat hallat, s csodálatosan nyers, szinte szagos színekkel fest, úgy, hogy megfogja az ember lelki ruháját, ha hozzá dörgölődzik. Pl. mikor a föld rögére hanyatt feszítteti magát, s bámul az égre! - ezt oly tisztán látom, mint itt előttem a tintásüvegemet. Az értelem és a szenvedély birkózik benne legtöbbhelyt, s éppen ebben látom én jövendőjének biztató nagy ígéreteit. Az ilyen küzdelmekből mindig szokott születni valami. Szeretem nemes és tiszta felfogását, amely sohasem kérkedik, mint Bandinál, s éppen azért hat. A Jób szobrát az ő értelmében én is szeretném fölállíttatni a maga kövér zsírjába fúló, tunya és elkeseredett magyar ugaron. Acélos szívósság! - ez az én egyetlen jeligém is. Hát én?... Ezt már zengjék el mások, nálam nagyobb kölyök-óriások.