Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Öt órakor szoktam kelni rendesen; hatra már készen vagyok. Míg felforralt tejemet kint hűtögetem, idebent elmerengek a reggeli jóleső érzésnek sajátságos tiszta levegőjében. Ugy szeretnék ilyenkor a Pegazusra kapni, s nyargalton nyargalni Berlinbe, vagy Párizsba, ahol éppen legújabb hősöm vendégszerepel. De az öreg Nagytemplom harangja rákondítja a hetet: figyelmeztet, hogy nyolctól tizenegyig óráim lesznek. Egy bús sóhajtás, vagy egy harsány füttyszó - s aztán beköppentem a tejemet, vaskalapba dugom a fejemet és megyek buta ösztönszerűséggel munkára, mint a Zola bányászai. Őrült egy élet ez, bizonyos. A legszebb szavakkal kifejezve: öngyilkosság; még pedig szellemi voltunk meggyilkolása. Késő délután vagy este, mikor már kisajtolt belőlem a napi élet minden üdeséget, szabad asztalhoz ülnöm, s nagyon halovány visszhangját zengeni annak, ami reggelente oly hatalmas erővel dalolt bennem. Mikor bírjuk már kivinni azt, hogy az íróknak nyugalmat és csendet biztosítunk a legerőtemésztőbb munkára? Majd minden emberben két ember él. Egyik a hivatalos, a másik a hivatásos. A hivatalos a világi számottevő és pénzkereső; a hivatásos az elnyomott és díjtalan gyakornok. A hivatalos az édes fiú, a hivatásos a mostoha. Most már ez a kettő rendesen harcba kap egymással. Akinél a hivatásos győz: boldog állat lesz, akinél a hivatásos próbál felülkerekedni: boldogtalan ember lesz. Akinél pedig a kettő meg nem tud verekedni vagy egyezni: egyszerűen szétrúgják a csárda falát és összeomlik a legfelségesebb alkotmány. Vajon nekem melyiket juttatta a bölcs Végzet? (...) Debrecenben, a por, bor és butaság e keleti Szaharájában, igazán oázis a Jászi Viktor kis művészi lakása. Ez a kis kemény, mélyzengésű szavú ember: három ember: jogtanár, festőművész és zongorajátszó. A debreceni akadémia tanárkarát festegeti most; kitűnő érzéke van az emberek jellemző testtartásának a meglátására. A kis fekete Erdőst úgy lekapta sunyi ravaszságával, tudós huncutságával, hogy a rámája is neveti a képnek! Ma délután nála voltam, a veresképű lovagot, a rabok papját festette. Ez a hiú marha még a rendjelét is odafesteti zubbonyára! Jászi humoros ember: a nagy kéjelgőt festette meg benne, nem a theológia professzorát. - Azután, hogy elment ez a rettentő modell, zongorázott. Zongorázta Griegnek egy komor hangulatát, amit Macbeth eljátszása után érez az ember, a művész. Utána Chopinnek egy végtelenül bájos, lágy hangok bársonyával simogató nocturne-jét. Végül Beethoven gyászindulóját, amit az öreg atyaisten Napóleon halálára szerzett. Ez felséges volt! Majd hogy meg nem ríkatott. Hallottam benne a koporsó dübörgését, ezredek ütemes lassú lépését, a dob pergését, majd har-