Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

feje csak úgy ingott-lógott a nyakán; nagy, álmos fekete szemei meredtek, pislogtak, s zavarba hoztak sok fiatal lányt. Fakó, koporsószagú hangja mintha kriptából töredezett volna fel, mikor a kálvinista templomok húsz évig egyforma zsolozsmáját gúnyolta ki: „Megtöretett a teste, Megtöretett a teste, Kiontatott a vére."

174 Ezt hajtja húsz éven át ugyanaz a pap ugyanabban a templomban. - Na, hanem a hatás érdekes sokszerű volt! Legtöbben mukkanni sem mertek. A „fiatal" gárda lelkesen, de szórványosan tapsolt. S. Szabó József, különben kedves tanárom, a galamblelkű papi ember, mérgében majd lefordult a székéről. Csűrös Ferenc barátom volt azonban a legérdekesebb; ő a ma embere; mikor olyan emberek közé került, akik adysták: lelkesen magasztalta a dégénérait poétát, mikor az ellenesek vették körül: ő is velők szidta, gyalázta. Oh, Csűrös Feri finom ember! neki megvan a maga erős meggyőződése. - Hát én? Én tapsoltam neki, mert a költő mégis csak kirí Adyból, mikor a posvány okban gázol is. Olyan messze van tőlem, mint az Északi-sark, de szánom benne a sokat vergődött embert. Költeményei elhervadnak hamarosan; népszerűekké talán soha nem lesznek. Egy kis kör, a szimpathikusok, mécsvilágot gyújtanak emlékezetének. De az Élet árja elsöpri, mert Ady a halál rokona, költészete: a halál.

175 menyével szerepel, mégpedig A Maradandóság városában, az Imádság háború után, Halál rokona, a Fekete pillangók fogatán, s az Egy régi Kálvin-templomban címűekkel. A nap estéjén pedig társas vacsora Ady Endre tiszteletére az Angol Királynő éttermében, hol a nagy számmal egybegyűltek zajosan ünneplik Adyt." (Asztalos 135. - DIM; vö. DóczyFöldessy 1924.1., 118. - Fekete pillangók... a Halálvirág: a csók című vers kezdősora.) 174 Ady Endre: Egy régi Kálvin-templomban. 175 Ez idő tájt írta az Adyt nyíltan megtagadó Egy faragott istenképhez című versét: „Faragott bálvány, megtagadlak, / Nekem nem voltál soha ősöm, / Torz álmodat, beteg rózsádat / Nem szedtem tőled soha őszön. // Egy bal, szomorú esztendőben, / Mikor lelkemben ketté váltam, / Mikor csatát magammal vívtam: / Véletlenül terád találtam. / / Én akkor a halált kerestem, / Úgy rémlett: te vagy a halálom. / Fekete, titkos, mély, szent voltál, / S tehozzád vitt ezernyi lábnyom. (...) Megrémültem. Mert koponyádból / Fekete víz folyt, halott ember. / Kitártam mellemet lihegve, / S rohantam a dörgő életbe / Vissza, ujjongó szerelemmel." A vers az 1908 decemberében megjelent Gondolatok felhőfutása c. kötetben látott napvilágot. Ady a Mert másokért csatáztam c. versével válaszolt rá: „(...) Óh, Élet, én nem csaltalak meg, / Nem csaltalak meg mégsem, mégsem, / Volt száz termékeny szívverésem / S nem faragott versek és képek, / De néhakori fehérségem / Mondanak vétót majd a nagy árnak. / / Hogy nem hittek szavamnak, még jobb, / Mert így fehérebb minden tettem, / Mert így gyönyörűbben szerettem: / Tudtam azoknak szépet adni, / Akiktől önzőn mitse vettem: / Éltem, mert néha éltem - másnak." - Oláh Juhász Gyulához ez időben írt levelében (1908. ápr. 11. - DIM) elfogulatlanabbul beszél, s azt is megvallja, hogy nem közömbös számára, miként ítél róla Ady, sőt az is fontos, hogy egyáltalán szá-