Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Goethe életrajzát (Lewes)

169 nem tudom hanyadjára olvasom már, de mindig kinyilatkoztatás. Furcsa. Miért ragad engemet magával ez a könyv, amely se nem regény, se nem dráma? Minden bizonnyal Goethében van valami óriási vonzó erő, amely leírott nevéből is sugárzik rám és hatalmába ejt. Úgy sejtem, hogy Szabolcskát nem egy verse írására sarkantyúzta ez a könyv! (Veronika kendője. A fájdalomból sohse lesz dal). Szeretném egyszer megkérdezni tőle: nem csal-e sejtelmem? Az őseink-et

170 én ennek a könyvnek a hatása alatt írtam. A mi korunk költészetének szerintem egy nagy baja van: nem az örök emberit rajzolja, hanem az esetleges emberit. Színműíróink, a külföldieket is értve, regényíróink, költőink: valami különös mellékösvényre tévelyedtek az Igazság széles országútjáról. Sok a beteg ember, még több a beteges érzés. Ez az irodalom izgat, nem lelkesít és nem nyugtat. Abszint, nem tokaji bor. Magammal rég számot vetettem: az örök emberit írom a legmodernebb viszonyok közt is. Sámson maga egy nagy kiáltás az egészséges, erős, igaz Ember érdekében. Meg is hallották sokan, hála trombitaszóra zendülő hangomnak. (...) Van nekem egy furcsa sajátságom: elbeszélni csak pathetikusan tudok valamit, érezni: csak mélyen és csendesen. Sámsont méltató bírálóim kimondták rólam, hogy romantikus költő vagyok és Vörösmartyhoz állok legközelebb.

171 Én ezt igazán nem is sejtettem eddig; rossz, hogy megmondták, mert félek, hogy feszélyező hatással lesz további munkásságomra. Romantikus voltomat különben nem szégyelltem. Realistának is vagyok olyan, mint romantikusnak. A romantikusok nemigen tudnak megfigyelni, én pe169 Georg Henry Lewes: Life and Works of Goethe. (1855) 170

Mj.: Oláh 1909b. 171

A Vasárnapi Újság kritikusa (Schöpflin Aladár?) emlegeti a Sámsonnal kapcsolatban Vörösmarty romantikáját. A költői elbeszélés legfőbb értékének a nyelvét tartja, amely elfeledteti a mű hibáit. Különösen fontosnak tűnik az a megállapítása, hogy Oláh jeleneteiből hiányoznak az eleven részletek, a harci jelenetek esetében sem magát a harcot látjuk, hanem csak a hasonlatokat. (Vasárnapi Újság, 1908. 4. sz.) Mindezt azért érdemes kiemelni, mert az Oláhról szóló egyik legjelentősebb írás (Juhász Gézáé - Nyugat, 1930. I.) épp erre a meglátásra épít majd, megállapítva, hogy Oláhnál a külső valóság helyett egyre inkább a belső világ adja a művek anyagát, már-már ellégiesítve azokat.