Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Beöthy Zsolt mégsem haragszik hát rám! Ma levelet kaptam tőle - Kairóból. Oda szokott zarándokolni ez az érdekes magyar, ott nyaral így télidőben. Azt írja: „K. b. Most olvastam Petőfi magyarjait.

166 Nem állhatom meg, hogy ne köszöntsem érte. Ami nélkül irodalomról szólni sem lenne szabad (de nálunk ugyancsak szólnak): tanultság, gondolat, érzés szólnak belőle. Csak előre! Boldog újesztendőt kívánok. Allah akbár! Régi barátja, Beöthy." - A derék jó öreg! nemesebb, mint eleinte gondoltam. Hanem fene furcsa hatalom ez az újság is! Debrecenben elkiáltom magamat (hozzá még Kar utcán), Budapesten felfogják, s még Egyiptomban is meghallják! Petőfi magyarjai - Kairóban! Hát nem érdekes? Holnapután betöltöm huszonhetedik esztendőmet. Meglehetősen felcseperedtem az anyaföldből, hosszú vagyok, mint a beteg ember reménye; sovány vagyok, mint az a vigasztalás, amelyet pénz helyett adnak a szűkölködőnek. Egyenesen tartom magamat, mintha karót nyeltem volna; csak fejem csüng gyakorta lefelé, ha van benne valami. Hajam barna, lágy, finom és ritka szép. Homlokom nagy és előregörbülő; ha valamit teremtek: fényes, mint a pharoszi márvány. Szemöldököm erős, busa szemöldök, majdnem összeér. Szemem macskazöld, mindig ragyogó, sokszor elijesztőn komor. Az orrom jócska. Bajuszom kapta eddig a legtöbb dicséretet; mostanában nyírom. A szám nagy és érzékien vastag. Állam határozott. Kezeim fehérek és megdicsérten finomak. Ah!... Lábam se nagy, de bakancsaim mindig tetemesek. Az utcán gőzzel járok; menésemben van valami sajátságos lüktetés, amiről a Matkóék kutyája is rám ismer. Szeretek kóborolni, de mindig csak egyedül, mert járkálás közben szövögetem terveimet, meséimet. Sokszor úgy belemerülök e belső színjáték rendezésébe, hogy a Nagyerdő szélén vagy a vasútnál kapom rajta magamat. Köszönni, hogy köszönjek én ilyenkor valakinek? Megyek, mint a vaklégy. Kis gimnazista koromban Nagy kígyó volt a nevem; később: Kérabán, a vasfejű;

167 a tanítványaim pedig Pegazusnak kereszteltek el. Legigazibb a középső. Költői elbeszélést szövögetek mostanában. A hőse egy erős magyar, akit meghurcolok Oroszországban, Berlinben, Parisban, Budapesten, azután fölkergetek az Északi-sarkig, ahol eltűnik az örök hóba-jégbe. Katonaság, háború, anarchizmus, szocializmus, művészetimádás, apostolság, szerelem, tudás-őrület: ezekből áll a gerincoszlopa. Hőse olyan ember, akiben roppant akarat duzzad, de nem talál igazi útjára; örökös mellékutakra vetődik, rossz irányban vergődik az élete, míg azután egy közös álmunknak föl nem áldozza életét.

168 Mj.: Budapesti Hírlap, 1907. december 25. Verne Gyula: Kéraban, a vasfejű (1884, György Aladár és Illési Piroska fordítása). A Korunk hőse című verses regényéről van szó, amely 1909-ben jelent meg.