Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

katonákat, nyavalyás tiszteket, békeidőbeli flangérozó bábokat, akik árnyékába se léphetnek az ő korabeli híres, hírhedt harminckilenceseknek! Mondom, Mihály gazda nagyon szegényen kezdte meg házaséletét. Suhanc korában, legénykorában kocsis volt híres cívisgazdáknál, Zöldéknél, Őrieknél. Ott megtanult lovakkal bánni. Hat-nyolc ló is volt a keze alatt. - Pár esztendeig aratta a más gabonáját. Valami pénzt összepengetett, s akkor vett egy igen rossz kis talyigát, meg egy igen rossz kis lovat. Azzal próbált szerencsét. Lisztet hordott a malomból. Hatalmas vállain szépen simult a tömérdek liszteszsák. Iparkodott, serénykedett, úgyannyira, hogy évek múltával a talyigát négykerekű kocsival, az egy rossz lovat meg két lóval cserélte fel. Lett belőle fiákeres. - Jó idők jártak rá. Megbecsülte magát, megszedte magát. A gyerekek ugyan szaporodtak, mint a köles, de éhezni nem éheztek sohasem. Szegényesen, rongyosan is jártak, de tisztán mindig! Nyolc gyermekkel áldotta meg őket a szegények Istene. A nyolcadik iker-fiúk egyike, kicsi korában elhalt, így a baj hét csemetéből állt, mint a gonoszok dandárja. Négy fiú, három lány. Mikor az utolsó kis Tasnádi világra jött, már akkor háza is volt Mihály gazdának. Igaz, hogy nádas, meg egy kicsit félrecsapott kéményű, leugrós küszöbű, csorgós pitarú - mindegy!, de az övé volt. Két kezével kereste. Házasságának harmincadik esztendejében aztán csináltatott magának szép cserepes, háromablakos elles házat, nagy tölgyfa kapuval, istállóval, tágas színnel. Kocsinak, lónak volt helye bőven. De mire idáig jutott Tasnádi, egy szerencsétlen dolog megzavarta a ház békéjét. A család legnagyobb lánya s legszebb lánya, Erzsi, mint szegény ember gyermeke, szolgáló volt egy parasztgazdánál. Szép, megtermett, fekete hajú, magyaros arcú lány volt. Gazdájának éppen haldoklott a felesége. Szeme megakadt a cselédjén. Befonta, telebeszélte, elcsábította a fejét. A beteg asszonyt eltemették. A gazdában mégis volt annyi becsület, hogy megesküdött a megejtett lánnyal. Törvényes feleségévé tette. De mit használt már minden takargatás! A büszke és becsületére roppant kényes Tasnádi odavolt szégyenében és haragjában! Anélkül is indulatos, vérmes ember. Nem tud parancsolni magának. Haragja olyan, mint a villámló zivatar: félelmes, káros. Családfájában igazi király, aki nem tűr egyetlenegy ellentmondó betűt sem. Felesége, gyermekei reszketnek előtte. Ha tomboló haragja viharzik: még az oktalan állatok is remegnek. A szerencsétlen leányt kitagadta, elátkozta magától. Nemhogy nem adott neki egy fillért sem, de kerülte még hírét is, mint a rossz kutyának. És - csodálatos! ezért az egyért kezdette gyűlölni többi gyermekét is. Talán azt tudta, hogy az a rossz vér folyik mindenikben, ami azt a becstelent becstelenné tette. - Igaz ugyan, hogy később, nagy idők múltával, beeresztette udvarára Erzsi lányát is, urával együtt, szólt is hozzájuk egy-két szót, meg is cirógatta gyermeküket - unokáit, de hideg volt, mint a lelketlen kő. A szegény leány aztán elidegenült a háztól. Máshová vetette őket a sors. Ott vezekelte bűnét, küzdve az élet mostohaságával. - Apja