Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

nem verte volna ki házából, ha néhanapján hazavetődik, de ő nem háborította azzal se szülőit. Innen kezdődik ennek a háznak a gyásza. A nyolc, illetőleg a hét Tasnádi gyerek közül különösen akarok szólani három fiúról: Istvánról, az elsőszülöttről, Sándorról és Józsefről. De beletörődik ebbe a történetbe Miska is, a harmadik fiú, azután Julcsa, a harmadik lány, de nekik ki­sebb szerep jut. Mari, a második lány, egy tanyai gazdálkodó embernek lett felesé­ge; kiszakadt a városból, tanyai asszony lett belőle. Gyermekeivel néha-néha ha­zarándul az apai házba. Mikor Pista, az elsőszülött fiú, kijárta a hat elemit, azt kérdezte tőle az apja: - Na Pista, mi akarsz lenni? Pista még gyerekkorában látott egy szép szűrös embert. Megtetszett neki a szűr. Olyat szeretne ő csinálni. Jó. Hát legyen szűrszabó. (...) Beadták inasnak egy mes­terhez. Kitanult nagy keservesen, felszabadult, segéddé ütötték. Csakhogy mire a maga kezére lehetett volna már dolgoznia, úgy találta Pista, hogy még sem valami gyönyörű mesterség ez a szűrszabó mesterség! Unalmas napról napra az asztal mellett görbedni, a tűt forgatni, a cérnát vezetni; romlik az ember szeme, dereka, ujja hegyét a tű rongyosra szurkálja. Meg aztán nem is valami jövedelmező mes­terség! Sokan vannak, egymás szájából veszik ki a kenyeret. Ej, eb ura fakó! míg fiatal az ember, ne tegye kórbeteggé magát, hanem lásson neki a dalidónak amúgy istenigazában! És úgy tett, amiként beszéle. Ami kis pénzt hat napon keresett: hetediken lényegesen nyakára hágott. Húszesztendős legény volt. Virágjában volt. Dalárdába állott. Fújta a discantot 3 jó bor locsolta torokkal. Mennyivel szebb a „Tihanyi echo"-^ énekelni, mint örökösen az ég felé nyújtogatni azt a rongyos, cérnához kötött tűt, mintha az ember unos-untalan azt hajtogatná az egyszeri sza­bóval: „Mennybe megyek. Mennybe megyek!" Szóval István öcsénk élte víg nap­jait! Fillérei lassan elfogyatkozának. Hallott erről egyet-mást fél füllel az apjok, az anyjok. Azt gondolták: jó dolga lehet a fiúnak, hogy olyan betyárosan éli világát. Hiszen kölyökkorában hunnyász fattyú volt. Hadd tombolja ki magát. Majd megjön két esztendő múlva az esze. Bár az öreg Tasnádinak sehogy sem tetszett ez a dáridózás. Jó orra volt. Érzett vala­mit. Huszonkét esztendős korában, második korosztályból, bevették Istvánt kato­nának. Mégpedig huszárnak. Szabólegényből huszár! Tű után makrancos paripa! Egy kicsit furcsa ugyan, de sebaj! Hadd tanuljon az ember! Hadd törje azt a rossz testét! - Nahát huszárkodott. Rövid két esztendeig. Mert a honvédeknél szolgált. Lovakkal nem sok baja volt, inkább rongyos nadrágokat toldozgatott. Mikor lecse­pegett a 730 kis nap, kibocsátották Tasnádi Istvánt, hétnapi késedelemmel, azt az 3 A legfelsőbb szólam. 4 Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz.

Next

/
Thumbnails
Contents