Krankovics Ilona szerk.: Numizmatika és a társtudományok II. (Debrecen, 1996)

Nagy László G.: Az 1945-46-os infláció a pénzek tükrében

szonyok között készülhettek. Nyomdai kivitelezésük hasonlóan hevenyészett: vízjel nélküli, gyönge papír, sokszor csak egy oldalas nyomás, a gyors, de rossz minőségű ofszet technika jellemzi őket. Egyszóval már külső megjelenésük is elárulja: valóban a "szükség" hozta létre valamennyit! Akkor viszont joggal feltételezhetjük, hogy a körülmények szorításában mindenütt csak a leginkább keresett, legjobban felhasználható címleteket nyomtatták ki; csakis azok az értékek kerültek forgalomba, melyekre tényleges, sürgető igény mutatkozott. Címleteik tehát pontosan tükrözhetik a korabeli árviszonyokat - és ezzel az infláció alakulását! így kanyarodunk vissza eredeti témánkhoz, hogy t.i. milyen hatást gyakorolhattak az inflációra az 1944/45 fordulóján bekövetkezett események, ill. a nyomukban fellépő bankjegy hiány? Nos, azt talán már az előbbi felsorolásnál is észrevették, hogy a pénzek döntő többsége viszonylag alacsony címletű. Az 1 és 2 filléreseket ugyan már feleslegessé tette az infláció, de 10 és 20 filléresek előfordultak. A leggyakoribbak az 1,2, 5, 10, 20, 50 (esetleg 100) pengősök voltak; és ami feltűnő: még a legnagyobb (200-as, ill. 500-as) címletek sem érték el a korábbi, a "front előtt" már forgalomba került 1000 pengős bankjegyek értékét! (Holott tudjuk, hogy a nyilasok nagyobbrészt éppen azokat vitték el pótlásuk tehát kézenfekvő lett volna.) Ellenkezőleg: a jelek inkább arra utalnak, hogy még az (egyébként ritka) 500 pengős címletek is túl magasnak bizonyultak; emlékezzünk csak a budapesti élelmezési kölcsönjegy ilyen összegű darabjainak kudarcára... Erre a jelenségre csak egyetlen logikus magyarázat kínálkozik: hogy t.i. a frontesemények nem hogy növelték, hanem éppen ellenkezőleg: (a miattuk kialakult bankjegyhiánnyal) tulajdonképpen lefékezték, sőt rövid időre talán "be is fagyasztották" az inflációt!' íme egy roppant érdekes történelmi tény, melyet valószínűleg egyedül e numizmatikai eszközökkel mutathatunk ki. Hiszen ezekből a hetekből származó ár-adatokat, vagy más közvetlen, írásos dokumentumokat valóban nem tudunk felsorakoztatni; ám közvetett bizonyítékként, hiteles forrásként itt vannak a szükségpénzek, melyek címleteikkel igazolják feltevésünket! * Az előzőekben többször esett szó a szovjet katonai parancsnokságokról, mint a helyi kibocsátásokat elbíráló hatóságokról. Hozzáállásuk, ellentmondásos intézkedéseik ismeretében önként adódik a következő kérdés kör

: mitől függtek - hol engedélyező, hol éppen betiltó - döntéseik? Levéltári források azonban (egyelőre) itt sem állnak rendelkezésünkre; ezek híján megint egyedül magukra a pénzekre támaszkodhatunk. Dr. Kupa Mihály, a téma egyik kutatója - e kérdésre keresve a választ - azzal próbálkozott, hogy összevetette a pénzeket ténylegesen forgalomba