Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Pásztor Emília: Archaeoasztronómiai kutatások az őskori Európában – két esettanulmány

horizont két ellentétes pontját köti össze. A Tejút együtt mozog a csillagos éggel. A viking korban a téli napforduló idején kb. 2 órával éjfél előtt haladt át a zeniten Rösaring felett. Az azt követő 2-3 órán át a Tejút lassan áthaladt a déli meridiánon és fehér fényfelhőként derengett a halomsír felett. Ezt a hatást erősíthette az Orion csillagkép „övének" és az égbolt legfényesebb csillagának, a Sinusnak az áthaladása is. A vikingek képesek voltak arra, hogy az utat az előző fejezetekben említett csillagászati jelenségek irányába tájolják, ugyanis az Atlanti Óceán északi vizein a navigálás során szerzett csillagászati tudásuk (Vebaek and Thirslund 1992) képessé tette őket ana, hogy az utat a kívánt irányba kitűzzék. A rösaringi út esetében az alapos tervezés és a többi egykorú úthoz képest a kivitelezés gondossága azt sugallja, hogy az utat rendszeresen és fontos célból használták. Azonban az út egyéb sajátosságai azt mutatják, hogy az építés célja nem szállítás vagy közlekedés lehetett. Nem településeket köt össze, hanem részben egy dombtetőn fekve, a dombvonulat meredek széléhez vezet. Nem egy lakóházból indul ki, hanem egy kicsi építményből, és egy mesterséges halom alatt ér véget. Ha a gyakorlati célra való felhasználást kizárjuk, már csak a temetkezési vagy ünnepi, rituális alkalmak maradnak. Ezek ünnepélyességét, hatását a kiválasztott égi jelenség csak fokozhatta, isteni jelenlétet sugallva a résztvevőknek. A FELVONULÁSI ÚT A rituális felvonulás már a bronzkorban sem ismeretlen Észak-Európában. Erről tanúskodnak a svédországi Kiviknél a halomsírban talált sziklaképek (Broby-Johansen 1979: 133. kép), de a Trundholmnál talált híres miniatűr napszekér is, melynek eredetijét talán szintén egy ünnepélyes felvonulásban használták (Gelling and Davidson 1969: 14, Green 1991:66). Felvonulásra sok minden adhatott okot. Mivel a régészek a halom alatt sírt feltételeznek, ezért felvonulást tarthattak a temetés miatt is. A Dél-Norvégiában talált 9. század elejéből származó Oseberg hajótemetkezés leletei között egy gazdagon díszített szekeret és négy szánkót találtak (Hagen and Liestol 1961: 67, Rácz 1983: 64-81. kép). Talán a halotti szertartás menetében vettek részt. Erre utalhatnak annak a kárpitnak a töredékei is melyet ugyanebben a sírban találtak, és amelyek fedett szekereket ábrázolnak (Krafft 1956, Rácz 1983: 81. kép). A viking hajótemetkezések is kedvelik ezt az irányítást (Roslund 1995: 142). A dániai Fyn szigeten Ladbynél előkerült hajótemetkezésben a hajó orrát dél felé tájolták, a Valhalla irányába, a horgonyt pedig úgy helyezték el, hogy készen álljon a kivetésre, ha a tulajdonosa elérte a célját (Thorvildsen 1975, Bronsted 1983: 260). További okot szolgáltathatott a felvonulásra az, hogy a hagyomány szerint a királynak elődei sírhalmán állva kellett jogos követelését az öröklött trónra bejelenteni (Davidson 1988: 130). De az isteneknek szánt áldozatokat is fontos személyek sírhalmán mutatták be abban az időben (Turville-Petre 1964: 193). Az út É-i végénél található kis építmény talán halottasház lehetett vagy a felvonulásban használt díszes jármüvek számára készülhetett. Skandináviában más típusú felvonulásnak is régi hagyománya van. Az 1. században Tacitus római történetíró Germania című munkájában említi meg, hogy a teuton Nertus, termékenységi isten fedett szekéren utazott (Tacitus 1980: 196). Hasonló történetet olvashatunk az Olárf Tiyggvason Sagában Freyr istenről, akit szekéren utaztatva vittek körbe Svédországban minden évben, amikor meglátogatta a földműveseket (Näsström 1995: 54). Az a szokás, hogy isteneket vagy istennőket visznek körbe a földeken, szekéren vagy hordozható ágyon azért, hogy gazdagabbá tegyék a várható termést, még a keresztény időkben is továbbélt Svédország egyes részein. Uppsala környékén Szent Erik helyettesítette a pogány isteneket. Az ő relikviáit vitték május 18-án a körmenetben amikor a kalászérést várták (Pásztor-Roslund-Nasström-Robertson 2000: 3). FREYR KULTUSZA A vikingek szent helye, „temploma" a természetben állt. Nem építettek épületet a szertartásaikhoz. Az áldozati cselekmények színhelyei rendszerint az erdők vagy azok a „szent ligetek" voltak, melyekről már Tacitus is említést tett. Gondolkodó lényeknek hitték, és mágikus hatalommal ruházták föl az erdőket, a fákat, bokrokat, forrásokat, patakokat és tavakat. A természetes környezet és annak változásai a misztikum részét alkották (Pörtner 1983: 158-160). De Rösaringot már a viking- kor előtt is szent helyként tisztelhették. A felvonulási út déli végén álló halom környékén más, korábbi korszakokba tartozó lelőhelyek is vannak. Bronzkorinak tartja a régészeti kutatás a kővel borított - cairnnek nevezett sírok és kisebb kövekből álló alakzatok együttesét. Található a lelőhelyen egy labirintus is melynek kora ismeretlen, de a bronzkori temetővel való kapcsolata miatt szintén erre az időszakra valószínűsítik. Kraft kutatásai szerint (1985: 31) a legidősebb