Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Pásztor Emília: Archaeoasztronómiai kutatások az őskori Európában – két esettanulmány

labirintus Svédországban a kora vaskorba vagy esetleg a bronzkorba tehető. Elképzelése szerint a labirintusok a tavaszi termékenységi rímsok színhelyei voltak, ahol az ég istenének a kanyargós útvesztőben meg kellett találnia és ki kellett szabadítania a központban tartózkodó növények istennőjét A Rösaring labirintus ideális helyet szolgáltathatott a Nap és a Föld egyesítésére. A hegygerinc tetején közel az ég, az oromról pedig csodálatos látvány nyílik az alant elterülő termékeny földekre. A viking korban Freyr lett a termékenység és bőség legfontosabb istene (Rácz 1983: 161. kép). Freyr nevét tartalmazó településnevek eloszlásából kitűnik, hogy kultuszának központi területe a Mälaren tó környékére tehető (Gelling and Davidson 1969: 39). A 45 km-re É-ra lévő ÓUppsalában is ő kapta a legtöbb tiszteletet. Furcsa véletlen folytán O-Uppsala majdnem a felvonulási út irányában van. Az eltérés csak 2°. A források Freyr istent ragyogó, sugárzó jelzőkkel illetik. Snorri Sturluson meséli Eddájában, hogy Freyr uralkodott az eső és a napfény felett (Bronsted 1983: 250). Freyr attribútuma a vadkan, Aranysörtés volt, akinek sörtéje ragyogott, mint az arany. Olyan erős fényt árasztott, hogy az éjszakát nappallá tudta változtatni. Téli napfordulókor Svédországban, amikor a Nap a legmélyebbre süllyed a déli meridiánon, vadkant áldoztak Freyr tiszteletére és felszolgálták Jul ünnepén. A férfiak kezüket a sörtére téve ünnepélyes fogadalmat tettek, mielőtt elfogyasztották az áldozati állatot (Näsström 1995: 170). Freyr atyafiságban állt a manókkal, akikről azt tartották, hogy a temetkezési halmokban laknak. így róla is azt tartották, hogy barátkozik a halottakkal a sírjukban (Davidson 1988: 116), sőt, képes arra is, hogy télen elűzze a havat és a fagyot védencei sírjáról (Näsström 1995: 169). A téli napfordulókor tartott Jul-ünnep az év legnagyobb ünnepei közé tartozott Svédországban és 12 napig tartott. Jul ünnepén megemlékeztek a halottakról is. Azt képzelték, hogy felkelnek sírjaikból, hogy részt vegyenek az ünnepen (MacCulloch 1948: 143). A fény-árnyék hatás - melyet délben az alacsonyan delelő Nap fénye okoz Rösaringnál Juletide ünnepén - tökéletesen illett volna egy olyan isten természetéhez, aki a Nap és a Fény szimbóluma volt, akárcsak az áldozati lakmározás is Freyr szent állatából a Tejút ragyogó csillagfelhői alatt. Az itt leírt égi jelenségek Rösaring esetében valóságosak, sőt még ma is láthatók, de természetesen nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a vikingek esetében is tudatosan előhívott jelenség volt. Ámbár a viking régészeti leletek tanúsága szerint a szimbolikus ábrázolások egyáltalán nem ritkák és a vikingek navigációs tudása magában foglalta az égbolt ismeretét is. FÉNY-ÁRNYÉK HATÁS A rösaringi út tájolási 'célpontjának' keresése közben a kísérő jelenségként fellépő drámai fény-árnyék effektusra egy építész hívta fel a figyelmünket. Ezt a gondolatot fejlesztettük tovább egy olyan őskori építményben, mely a régészek szerint is szakrális funkciót tölthetett be és tájolták. Stonehenge-re a választás részben azért esett, mert olyan korszakból és helyről származik, ahonnan írott emlékek nem állnak rendelkezésre, másrészt, mert nagyon valószínű, hogy a Napnak vagy a Holdnak (vagy mindkettőnek) szentelhették. így elképzelhető, hogy a természet legszebb fényforrásaiból számiazó fénynek azonkívül, hogy világosságot nyújtott, építői szakrális szerepet is tulajdoníthattak. A választás azért is esett rá, mivel jelentős középület lehetett a maga korában, így biztos, hogy gondos tervezést igényelt. A barlangszem megalitikus síroktól eltérően Stonehenge - mint környezetében szabadon álló építmény - bonyolultabb fény-árnyék kapcsolat „felhasználását" tette lehetővé. A természeti népek hitében az árnyék, elsősorban az élő ember árnyéka, fontos szerepet játszik. Legfőbb félelmük közé tartozik, ha a lélekkel azonosított árnyékot veszély fenyegeti. Ez a veszély érvényes a lélekre, és ezáltal annak hordozójára, az emberre is (Lips 1962: 356). A Banks-szigeteken egyes különös hosszúkás köveket „erőszellemeknek" neveznek, és úgy tartják, hogy hatalmas és veszélyes szellemek laknak bennük. Ha egy ember árnyéka a kövekre esik, a szellem képes kivonni testéből a lelket és így az életet is. A köveket gazdáik házőrzőként tartják. Ha valaki a távollévő tulajdonos házába küldöncöt küld, az hangosan kiabálja a tulajdonos nevét, hogy a szellem ismerje föl és tudja meg, hogy nem gonosz szándékkal közeledik (Frazer 1995: 128). Azokban a kultúrákban, ahol az árnyék az ember életével szoros kapcsolatban áll, ott kisebbedését vagy nagyobbodását is aggodalommal figyelik. A mangaiaiak egyik hatalmas harcosáról, Tukaitawáról szóló legenda szerint ereje árnyékának hosszával arányosan nőtt, vagy csökkent. Reggel, amikor a leghosszabb árnyékot vetette, volt a legerősebb, de amint árnyéka dél felé rövidülni kezdett, úgy csökkent az ereje is. Az egyenlítői Amboina és Uliase szigeteken a lakók a déli órákban nem hagyják el házaikat, mivel félnek lelkük el-