Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Pásztor Emília: Archaeoasztronómiai kutatások az őskori Európában – két esettanulmány

lapos dombvidék egy a környezetéből alig 40 m-re kiemelkedő tagja kb. 1 km hosszan húzódik a tó E-i partján. A domb D-i vége meredeken hajlik a tó felé, csodálatos látványt nyújtva a dombtetőről szemlélődönek. Bár a Rösaring név egy 16 m átmérőjű labirintusra utal, a lelőhely legdominánsabb része egy 2,5 m magas, már az első látásra is mesterségesnek tünő halom. Csak 1979-ben fedezték föl, hogy ez a halom egy 540 m hosszú, szinte tökéletesen egyenes út D-i végét takarja. AZ ÚT SZERKEZETE Az út különböző részein végzett ásatások meglepő eredménnyel zárultak (Darnell 1985). A D-i végén, az útalapból vett C14-es minta szerint az építkezés a kora vikingkorra (i. sz. 9. sz.) tehető, a korábban feltételezett bronzkorral ellentétben. A 3, 5 m széles utat kétoldalról kősor szegélyezi. A Ny-i oldalán fut végig az az árok melyből a homokot nyerték az alapozáshoz. Felszínét kissé domború agyagréteggel zárták le. A Rösaringnál talált út E-i kezdeténél a régészek egy kicsi, négyszögletes alakú épület maradványait találták meg (Darnell 1985: 181). Bár az út D-i végén található dombon még ásatás nem történt, általánosan feltételezett, hogy az úttal egyidős temetkezést takarhat. CSILLAGÁSZATI TÁJOLÁS Az út kialakításakor természetes kívánalom lett volna, hogy kövesse a hegygerinc vonalát. Rösaring esetében azonban nem így van. Az út a gerinc vonalától kb. 5 fokkal tér el. Ha az É-i végét 50 m-rel K felé tolták volna, nyerhettek volna még 100 m-t a felvonuláshoz és a gerincen tudták volna kialakítani az utat. De nem így történt. Az 5 fokos eltérésre magyarázat lehet, hogy az utat szándékosan É-D-i irányba akarták tájolni. A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy lehetett-e valamilyen égi jelenség az oka ennek a tájolásnak. Az út nem tökéletesen egyenes, csak szabad szemmel tűnik annak. Az azimuth középértéke 4° 08' 184° 08'. Ebből az következik, hogy az É-i végén állva az út D-i vége 4° 08'-cel tér el Ny felé a D-i iránytól. Ez azt jelenti például a Napra vonatkozóan, hogy a helyi délhez képest így a Nap 11-18 perccel később érkezik az út tengelye fölé. A késlekedés időtartama az időjárástól függ. Mindez azonban semmilyen mértékben nem befolyásolja az esetleges szándékos tájolás lényegét és így értelmetlenség lenne figyelembe venni. Minden égitest, beleértve a Napot és a Holdat is napi mozgása során, a déli meridiánon éri el a legnagyobb magasságát az égen, vagyis az útra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az út tengelyébe esik az égitest látszólagos útjának legmagasabb pontja az égen. így első látásra úgy tűnik, nem lehet kiválasztani, melyik égitest kedvéért tájolhatták az utat dél felé. Vizsgáljuk azonban meg részletesen a lehetőségeket. A TÉLI NAP Valóban igaz, hogy a Nap minden nap áthalad az út felett, és kb. a helyi délben ér az út fölé. Nyáron azonban ezen a szélességi körön a Nap megjelenése és mozgása nem feltűnő, még nyári napfordulókor sem, hiszen a nappalok meglehetősen hosszúak. Téli napfordulókor azonban a Nap csak maximum 7 fok magasságig emelkedik föl a déli meridiánon. Az út északi végéről nézve ez azt jelenti, hogy a Nap látszólag 5-6 m magasságban „ül" a halom tetején, és fénnyel koronázza a halomsír sötét sziluettjét. Ezt a rövid időszakot egy drámai fény-árnyék játék is kíséri, mert a nappalok rövidek és a hosszabb, sötét órák után feltűnőbb a fény-árnyék változás. Téli napfordulókor az út mélyen az árnyékban fekszik, csak kb. negyedórával az áthaladás előtt érik az első napsugarak az út Ny-i felén futó fenyőfasort. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik, a fény úgy húzódik fokozatosan egyre lejjebb, amíg az út teljes hosszát fényárba nem borítja. Majd az árnyék kezdi újból birtokba venni az utat. A jelenség, amíg az egész út teljes fényárban úszik, nem tart tovább 15-20 percnél. Ez az idő elegendő arra, hogy egy menet lassú mozgással megtegye az 540 m-t. A hatás még lenyűgözőbb az út északi végéről nézve télen, amikor az alacsony szögben érkező fénysugarak vakítóan csillogva tükröződnek vissza a hóborította felületről. Ugyanakkor a dombról figyelve, a közeledő menet aranyló-vöröses fénybe merül a horizonthoz közeli napsugarak színe miatt. A résztvevők hoszszan elhúzódó árnyéka, utánozva a menet mozgásának ritmusát, remegve, táncolva követhette a mozgó tömeget. Ez a képzeletünkben megjelenő kép csak azt mutatja, hogyan erősíthette, fokozhatta a fény-árnyék kapcsolat egy kultikus felvonulás misztikusságát, amely téli napfordulókor, az északiak egyik fontos ünnepén, ezen a helyen történhetett.