Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Pásztor Emília: Archaeoasztronómiai kutatások az őskori Európában – két esettanulmány

Ez a fény-árnyék játék előre megbízhatóan megjósolható, mivel a Nap mozgása határozza meg. Az időjárástól függően minden téli napon megtörténik röviddel a helyi dél után. Skandináviában nagyszámú napsütéses nap várható télen, amikor hosszabb időn át a magas nyomású rendszerek érvényesülnek. A kora viking időkben valószínűleg az időjárás általában nem különbözött a jelenlegitől (Darnell 1985: 180-181). Az útból vett pollenminták szerint pedig hasonló növényzet borította a felszínt az út építésének korában is (Darnell 1985: 182). így Rösaringnál a fentebb leírt fény-árnyék hatás a kora vikingkorban megfigyelhető volt. A NYÁRI TELIHOLD A Napon kívül a Hold is lehetett oka a tájolásnak. A Hold az éjszaka közepén halad át az út felett. A Hold azonban nem olyan könnyen megismerhető szabályok szerint mozog az égen mint a Nap, így nehéz előre megjósolni helyzetét az égen. Van azonban egy figyelemre méltó jelenség a Hold mozgásával kapcsolatban. Minden 18. vagy 19. évben a telihold pályája nyáron csak maximum l°-ra emelkedik föl a horizont fölé az út irányában. Ha nincs növényzet a halmon vagy a közvetlen környezetében a telihold korongja a dombhoz viszonyítva kb. 50 m távolságig látható az útról. Ekkor olyan, mintha a domb tetején nyugodna. Közeledve a dombhoz, a korong fokozatosan eltűnik a szem elől, a domb mögé bújik. Majd hirtelen tárul a dombra felmászok szeme elé, sejtelmes fénnyel árasztva el a távoli mélyben fekvő Mälaren tó vizét és a körülötte elterülő tájat. Az ásatások során az úttal párhuzamosan egyegy sor cölöplyukat találtak (Darnell 1985), melyek egy lehetséges magyarázat szerint fáklyákat tarthattak (Pásztor-Roslund-Nasström-Robertson 2000). Egy éjszakai lassú menetelés a domb fölött aranyló telihold felé az utat kétoldalt szegélyező égő fáklyasor között, mély benyomást tehetett a résztvevőkre. A SZÍNEK HÍDJA Rösaring esetében azonban egy érdekes, a fénnyel kapcsolatos jelenség is lehetett oka a tájolásnak: a szivárvány. Ez a különleges légköri jelenség, akkor jön létre, amikor a fehér napfény az esőcseppeken megtörve (a szivárvány) színeire bomlik. A 42-50°os látószögű köríve mindig a Nappal teljesen ellentétes irányban található az égbolton. Minden egyes szín egy kis mértékben eltérő ívet formál, így adva a színek már jól ismert skáláját. Amikor a Nap alacsonyan, a horizont közelében tartózkodik az égbolt ellenkező oldalán, a szivárvány magasan van az égen, két végével a földre támaszkodva meredeken emelkedik fölfelé. Ha nyári napforduló tájékán, eső után, amikor a Nap már lemenőben van, és kiderül az ég, az útról nézve egy ilyen szivárványnak a jobb lába éppen pontosan a halom fölött lebeg. Elbűvölő látványt nyújt és különböző képzettársításokra késztetheti az egyszerű halandót. Erősíti a szimbolikus jelentést, hogy amikor a Nap közel van a horizonthoz, a szivárvány földhöz közelebbi része gyakran sokkal ragyogóbb, mint a többi. Ilyenkor az alsó rész vöröses fényben izzik, mivel a fénynek napnyugtakor hosszabb utat kell megtennie a Föld légkörében és a rövidebb hullámhosszú fény jobban szóródik. A szivárvány keletkezése természetesen nem számítható ki előre, de nem szokatlan és ritka jelenség Svédországnak ezen a vidékén. Gyakran megtörténik, hogy egy gyors, hirtelen nyári zápor után az égbolt még röviddel naplemente előtt kitisztul. A szivárvány rendszeres szereplője a mítoszoknak és legendáknak. Egy jól ismert svéd népmese szerint aranykincs található a szivárvány lábánál. Ennél fontosabb szerepet tölt azonban be a régi északi mitológiában. A monda szerint, az istenek által épített Bifrost nevű híd kötötte össze az eget a földdel (Davidson 1988, Dömötör 1976: 19, Turville-Petre 1964). A kutatások szerint ez az égi híd a szivárvánnyal azonosítható (Bronsted 1983: 242). A Rösaringnál felbukkanó szivárvány, talán egy viking hős számára mutatta az utat a felvonulási út végi földi sírhelytől a mennyei pihenőhelyhez. A CSILLAGFÉNY HÍDJA Ámbár Snorri Sturluson Eddájából világosan kitűnik, hogy Bifrost névvel a szivárványt illették, mégis történtek kísérletek arra, hogy a mondabeli hidat, mely a földet a viking mennyországgal összeköti, más égi jelenséggel azonosítsák. Az egyik nézet szerint ez az északi fény metaforája (Pétrie 1963), a másik nézet szerint pedig a Tejúté (Holtsmark 1964: 52). Azonban Brekke és Egeland a naptevékenység és a mágneses mező erősségének változásait kutató mérésekre támaszkodva arra a következtetésekre jutottak, hogy az északi fény ritka jelenség lehetett abban az időben, amikor az Izlandi Saga íródott. Ezért nem valószínű, hogy ez magyarázat lehet a Bifrost névre (Brekke and Egeland 1983). A Tejút azonban valóban olyannak tűnik, mint egy távoli apró fényekkel kivilágított híd, mely a