Nagy Emese Gyöngyvér - Dani János - Hajdú Zsigmond szerk.: MÓMOSZ II. (Debrecen, 2004)

Farkas-Pető Anna – Horváth Tünde – Kozák Miklós: Fejér megye középső bronzkori földvárának kőanyaga. Régészeti és petrográfiai feldolgozás. I. rész

gek. 3 ház került elő. A leletanyag alapján a település a Vatyai kultúra 2. periódusában létesült. (Nováki 1952, 8, Bandi 1960, 149-150) A kőeszközök értékelése: Az előkerült leletek egytől egyig az őrlés során használt alsó őrlőkövek, a durvától a finom szemcsésig. A kövek a gabonaőrlés nyomait és egy esetben festékőrlés nyomát mutatják (37. kép). Az eszközökből kettő házból, egy gödörből és egy pedig feltöltésből került elő. A festékanyagot feltehetőleg a homokkőbánya területéről szerezték be, vasas-limonitos kiválás figyelhető meg a homokkövek pórusaiban is. A kövek nyersanyaga világos fehéresszürke színű, jól osztályozott, főként gyengén koptatott kvarcszemcséket tartalmazó, gyengén irányított szövetű durvahomokos finomkonglomerátum. ÖSSZEGZÉS A Fejér megyében fekvő középső bronzkori Vatya földvárak általános jellemzője, hogy a Vatya kultúrában létesítik őket, nem találunk korábbi, kora bronzkori előzményeket, ellentétben a Duna és Tisza melletti löszhátakon kialakult téliekkel (kivétel talán Igar, ahol néhány Nagyrévi gödröt bontottak ki 1974 során, nem tisztázva azt, hogy ezek az objektumok hogyan illeszkednek a település általános struktúrájába, és a Vatya időszakhoz). Ettől függetlenül, bár egy egységes és kifejletten jelentkező kultúra leletanyagával állunk szemben, a várak a kultúra életének különböző periódusaiban létesültek (Lovasberény már a korai szakaszban, Kajászó, Sárbogárd és Aba a Vatyai kultúra második periódusában, míg Pákozdról nem tudunk nyilatkozni). Minden esetben az erődített földvárak több települési réteget tartalmaznak, mely egyértelmű bizonyítéka a hosszú ideig tartó megtelepedésnek. A várak további általános jellemzője, hogy földrajzilag jól védhető és erődítésre természetes módon is alkalmas helyen létesülnek (az egyébként teljesen sík terület fölé magasodó löszdombok platóján, a környék legmagasabb kiemelkedésének tetején). A várak szerkezetüket tekintve eltérő képet mutatnak. Akadnak egy (Kajászó), általában két, de ennél több részes várak is (Sárbogárd). A várrészek egymáshoz való viszonya sem egységes: pl. Aba esetében az I. részt képező kör alakú bástya csak védelmi funkciót láthatott el, hasonlót gyaníthatunk a sárbogárdi egyik rész esetében és a pákozdi Nagyvár területén is (?). A többi várnál a részek inkább funkciójukban (lakó illetve ipari-gazdasági) térhettek el. Kiteijédesüket tekintve a legnagyobb mérettel Pákozd és Sárbogárd esetében számolhatunk. Sárbogárdról elképzelhető, hogy négy része van. A várrészek egymáshoz viszonyított kronológiai helyzete is problémás: néhány adat alapján elképzelhető, hogy nem egykorúak, több periódussal és eltérő lakottsági intenzitással számolhatunk egy vár esetében is. A földvárak kőanyagukat tekintve egységes képet mutatnak, funkciójukban és nyersanyagukban is. Különbséget leginkább a feltárások nagyságának eltéréséből adódó mennyiségi és ezzel összefüggő változatosabb spektrumot mutató anomáliák jelentik. A gabonaőrlést a telepeken a különböző szemcseméretü alsó őrlőkövek, és a hozzátartozó gömbölyded marokkövek, ritkább esetekben mozsártörők végezték. Az alsó őrlőköveken sok esetben láthatunk festékfoltokat is. Ezek többsége a homokkőben betelepült, természetes úton jelenlévő limonitelszíneződés, kisebb hányada azonban valóban festékporítás által, emberi tevékenység során rakódott be a kő pórusaiba. Bár Bölcskén is találkoztunk (még nagyobb mértékű) festékőrléssel, egyelőre a leletek között nem akadt olyan régészetileg megfogható nyom, mely arra vezetne, hogy a festékanyagot mire használták fel, ezért ebben a kérdésben jelenleg még találgatni sem tudunk. A marokkövek között találunk olyat, mely a festékporításban és tárgyak élesítésében is használatosak voltak, használatuk tehát alakjukból és anyagukból adódó célszerűségükből következően meglehetősen sokrétű volt. Az alsó őrlőkövek szinte kizárólag kovás cementációjú, oligomikt összetételű, vasas-limonitos átitatású durvahomokkőből, finomszemü konglomerátumból, vagy ezek átmeneteiből készültek. A marokkövek funkciójuknak megfelelően általában kemény, ellenálló folyami eredetű kvarcitkavicsból készültek. A lovasberényi és pákozdi kőbuzogányok szépségükből és megmunkálásuk precizitásából, kicsinységükből adódóan akár méltóságjelzők is lehetettek. A Pákozdról (elveszett, tű öntőmintái), Lovasberényről és Kajászóról ismert öntőminták a telepeken folyó egykori fémművesség tanúi. A lovasberényi övcsat öntőmintája más szempontból is jelentős: egy alapvetően csont alapanyagból készült eszköztípus fémből való készítésének, a tárgytípus fejlődésének, változásának bizonyítéka is egyben. Szintén általánosak a földvárak anyagában előforduló, gabonaaratásnál használt fűrészek, sok esetben a kultúra területén klasszikusnak számító szentgáli radiolarit és budai szarukő nyersanyagokból, ugyanígy a gömbölyded folyami csiszolókavicsok, melyeket kerámiakészítésnél használtak, valamint a finom szemcséjű csiszoló-lapok megléte. A kőbalták készítéséhez részben helyi nyersanyagot használtak: pl. visegrádi-, ill. nadapi típusú andezitet, de helyenként a bölcskei és százhalombattai eszközök nyersanyagaként is megjelenő, im-