Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)
Szabó Géza: Újabb eredmények és módszerek a Kárpát-medence késő bronzkori tárgyainak archaeometallurgiai vizsgálataiban
közelebb. A 111. számú karika metszetén látható, meglehetősen kisméretű alfa denritágakat és kis mennyiségű alfa+delta eutektoidot tartalmazó, gyorsabban hűlt szövetszerkezet /Figl. 3J keménysége 102,5 Hv s a poliéderesen kristályosodott lemezcsík (154.) szintén közel hasonló, 95,9 Hv keménységű. Azonban az öntvények sajátos csoportját alkotó öntőlepények (174., 177-178., 181., 184-186.) keménysége egészen szűk határok - 63,9-97,96 Hv - között mozog. A megmunkált tárgyak jó lehetőséget adnak egyetlen eszközön belül is a felhasznált alapanyag és a megmunkált rész keménysége közötti eltérések viszgálatára. A hidegen megmunkált tárgyaknál, például a sarlónál (47.) az öntött alapanyag 92,3 Hv keménységét az él tömörítésével 126,3 Hv-re növelték, míg a szintén megkalapált háton csak 112,6 Hv értéket lehet mérni. A tokosbalta (21.) élén pedig az eredeti, 68,1 Hv keménységű alapanyagot 168,1 Hv-re növelték. A vizsgált tárgyak körében a használhatóságot leginkább egy tőr esetében sikerült megnövelni, ahol a merevítőborda 78,4 Hv keménységével szemben az él széle 177 Hv keménységű. A mért adatok alapján úgy tűnik, hogy a hidegen megmunkált tárgyak keménységi értékének felső határa valahol a tőr élének értéke, azaz a 180 Hv keménység körül mozog. A keménység értékei között a legnagyobb eltérések a hőkezelt tárgyak esetében mutatkoznak. Az összes vizsgált minta közül a legalacsonyabb egy összeolvadt fibula korongján (89.) mért 31,9 Hv érték, 13 míg a legmagasabb egy kiválóan hőkezelt és utána is megmunkált kés (10.) élének 303 Hv keménysége volt. Az adatok tanúsága szerint a hőkezelés során általában 75-100 Hv keménységűre lágyított bronzokat az utólagos megmunkálás során erős tömörítéssel tették használhatóbbá. A hőkezelt és utólagosan megmunkált bronzok keménysége a hidegen megmunkált tárgyak keménységének felső határától a 300-a Hv értéket meghaladón figyelhető meg. A kitűnően hőkezelt és megmunkált kések (10., 17.) 234 Hv illetve 303 Hv értéke rendkívül magas használati értékre mutat. Egy kis hegyes eszköz 271 Hv keménységű hegye (79.) pedig használhatóságát tekintve akár arra is alkalmas volt, hogy ne csak az öntött, de a hidegen megmunkált és a hőkezelt tárgyakjelentős részét is véssék, poncolják vele. Az eddig vizsgált tárgyakon szabad szemmel és műszeres vizsgálatokkal egyaránt követhető - mint 13 Mint az előző jegyzetben jelzett tárgy esetében, itt is feltételezhető, hogy a szokatlanul kis keménységi érték az erős korrózióval és a hólyagos szerkezettel magyarázható, ezért inkább csak kivételesnek tekinthető. azt az előállítás menetére, a megmunkálás mikéntjére utaló eszköznyomok és szövetszerkezeti elváltozások hasonló körülmények közötti előfordulása egyértelműen jelzi -, hogy ezek a jelenségek szoros keretek között, a metallurgiai törvényszerűségek alapján ismétlődnek. így a Regöly-Veravár vegyes összetételű kincsleletben megfigyelt számos jelenség az alapanyag tulajdonságainak figyelembevételével, az anyagvizsgálatok adataival, a régészeti megfigyelésekkel, kísérletekkel kiegészítve, valamint az elmúlt évtizedek kutatási eredményeinek felhasználásával lehetőséget nyújt az urnamezös kultúra fémművessége technikai, technológiai ismereteinek interdiszciplináris alapokon nyugvó felvázolására. A dunántúli urnamezős kultúra fémművessége a régészeti kutatások és az újabb archaeometallurgiai vizsgálatok tükrében Az eddigi régészeti kutatások során hazai bronztárgyakon végzett anyagösszetétel-elemzések eredményeivel összevetve az első teljeskörű hazai arhaeometallurgiai vizsgálathoz etalonként kiválasztott regöly-veravári kincslelet adatait szembetűnő, hogy míg a századfordulón nedvesanalitikai eljárásokkal mért óntartalom 14 és a legújabb eredmények összhangban vannak, egy adatsor - amely következetesen egy laborhoz és egy mérési eljáráshoz kapcsolódik - ettől jelentős mértékben eltér. 15 Felmerül a kérdés, hogy a különböző mérési eredmények ténylegesen eltérő óntartalmat takarnak, vagy esetleg magában a mérési módszerben, mérőeszközben keresendő az eltérés oka. Azért is tartjuk szükségesnek a probléma felvetését, mert: 1. az ötvözőanyagtartalom alapján csak hiteles adatok birtokában nyílik lehetőség a hazai késő bronzkori tárgyak egyes csoportjainak készítési hely és felhaszálási mód szerinti elkülönítésére; 2. ez alapfeltétele a külföldi mérési eredményekkel történő összehasonlíthatóságnak; 14 Helm 1895; Lázár 1943; Loczka 1885; Loczka 1885a; Szabó 1998, Fig.5-7. 15 Költő L. és Kis Varga M. (Költő-Kis Varga 1992, 82.; Költő 1996, 84.; Ilon 1989, 26) az utóbbi évtizedben végzett mérései sorozatban különösen magas óntartalmat mutatnak. Vizsgálatai kezdetén Költő L. részletesen ismertette az eljárás során alkalmazott módszert. A kiválaszott tárgyak felületét a csak a patinát eltávolító szemcseszórásos módszerrel fémtiszta állapotúra tisztították. Ily módon a mérés a vizsgált felület 7 mm átmérőjű, 0,1 mm mélységű részéről adott információt. A méréseket J-125 izotóp gerjesztésű röntgenemissziós analízissel végezte, a kapott intenzitáseredményeket pedig számítógép segítségével statisztikai módszerrel értékelte, és alakította át százalékos eredményekké. (Költő 1982, 8-10)
