Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Sümegi Pál: A környezetrégészet problémái Magyarországon

SÜMEGI PÁL A KÖRNYEZETRÉGÉSZET PROBLÉMÁI MAGYARORSZÁGON EGY TUDOMÁNYTERÜLET DEFINICÓJA KÖRÜL ZAJLÓ „INDIÁN TÁNC" A régészeti, őskori lelőhelyek feltárása és egykori környezetük geomorfológiai, geológiai, őslénytani rekonstrukciója, archimetriai vizsgálata már a XVIII. század végén, a XIX. század kezdetén elkezdődött (Buckland, 1823; Beke, 1835; Prestwich, 1860; Lyell, 1863). A régészek, a geológusok és a paleontológusok közös munkája azon a kezdeti sejtésen, majd későbbi felismerésen alapult, hogy az ún. „időtudományok" (történelem, régészet, földtan, őslénytan) csak együttesen képesek feltárni ennek a speciális, egyszerre társadalmi és természeti lénynek, az embernek és környezetének kapcsolatát. Ez a kapcsolat egy különböző időléptékű és rendkívül bonyolult rendszert alkot, amely folyamatosan fejlődik, hiszen az időben mind a természetes környezet, mind az emberi közösségek változnak, átalakulnak és hatnak egymásra (Lyell, 1863; Dimbleby, 1976; Rapp-Gifford, 1982; Butzer, 1982; Oldfield, 1983). A természetes változások (pl.: éghajlatváltozásra bekövetkezett környezetátalakulás), valamint az emberi közösségek szociális, vagy technikai fejlődése során fellépő, napjaink felé haladva egyre növekvő intenzitású emberi hatásokra (pl.: erdőirtás, szántók, legelők kialakítása, építkezések, stb.) bekövetkezett környezetátalakulások között különböző szintű erősségű hatásokkal és visszakapcsolásokkal jellemezhető rendszer alakult ki (Dimbleby, 1976; Butzer, 1982). Ennek a rendszernek a fejlődése és változása - napjainkban - kísérletes úton is vizsgálható, a rendszer egyes elemeinek rövid távú változásai nyomon követhetők, de az ember és környezet kapcsolatának több mint 2 millió évre visszavezethető múltja van, amelyről csak a kőzetekbe, fosszíliákba, az ember által készített eszközökbe zárt földtani, őslénytani és archeológiai dokumentumok, információk maradtak fenn. Nem véletlen tehát, hogy már az őskorkutatás kezdetén, a XIX. század első felében, a fosszilis (kihalt) emberi lénynek és csoportoknak a meglétét is az őskori „ Még az istenek sem képesek arra, hogy megváltoztassák, azt ami megtörtént" (Ógörög mondás) eszközökkel azonos rétegben található kihalt ormányosok csontjaival, azaz paleontológiái módszerekkel bizonyították (de Perthes, 1847). A történelmet, régészetet, földtant és őslénytant összefoglaló néven azért nevezzük időtudománynak, mert olyan eseményeket rekonstruálnak különböző módszerekkel, amelyek már lejátszódtak, megtörténtek az időben, ezért napjainkban már közvetlenül nem figyelhetők meg és kísérletes úton közvetlenül nem vizsgálhatók, csak közvetetten, dokumentumokon keresztül (pl.: írásos források, eszközök, ősmaradványok, kőzetek, ásványok) vagy modellezéssel (pl.: dinoszaurusok makettjének szélcsatornában történő vizsgálata és az egykor élt dinoszauruszok sebességének, vagy az őskori emberi eszközkészítési technikáinak modellezése) következtethetünk kialakulásukra és lefolyásukra (Rudwick, 1972). Ezek a tudományágak képesek az ún. „hosszú időléptékíF (long-term), több száz, ezer vagy millió években mérhető változások nyomon követésére, míg a többi tudomány elsősorban a kisebb időintervallumokat (perc, óra, nap, év), ritkán néhány évtizedet átfogó ún. „rövid idejű" (short-term) kísérletek, megfigyelések eredményeire alapoz (1. ábra). Természetesen a földtani, őslénytani, régészeti módszerek, elképzelések és információk mennyisége igen jelentős mértékben megváltozott a múlt század kezdetétől, ezért ezeknek a tudományoknak a társtudományi kapcsolata is átalakult napjainkra. A társtudományi kapcsolat átalakulásának oka az, hogy a régészek felismerték, hogy már olyan mértékben használnak fel klasszikusan a természettudomány területéhez sorolható vizsgálati módszereket, technológiákat és eredményeket (Aitken, 1974; Rapp, 1975; Higgs, 1972, 1975; DavidsonShackley, 1976), hogy a régészetnek, a régészeti eredményeknek és szakembereknek a humántudományokhoz besorolása megkérdőjelezhetővé vált. Az angolszász régészetben az 1960-as években kiala-