Dani János - Hajdú Zsigmond - Nagy Emese Gyöngyvér szerk.: MÓMOSZ I. (Debrecen, 2001)

Sümegi Pál: A környezetrégészet problémái Magyarországon

kult és az 1970-es években tetőző identitászavart több elnevezés - régészeti talajtan (archeopedology, Langorh, 1993), régészeti növénytan (archeobotany, Jacomet, S. et al. 1989), régészeti állattan (zooarcheology) régészeti őslénytan (bioarcheology, Clark, 1972; Higgs, 1975), régészeti kémia (archeological chemistry, Beck, 1974), régészeti gazdaságtan (paleoeconomy, Higgs, 1975), régészeti geológia (geo-archeology, Rapp et al. 1974; Butzer, 1974, 1977; Davidson-Shackely, 1976; Rapp-Gifford, 1982), környezetrégészet (environmental archeology, Butzer, 1982), környezeti embertan (ecological antropology, Greetz, 1963) vagy emberi környezettan (human ecology, Butzer, 1982) is bizonyítja. Az angolszász régészetben kialakult újrégészeti (New Archeology) irányzatot szokás generációk közötti konfliktusnak is nevezni („intergenerational conflict" Butzer, 1982 p. 3.), valószínűleg az is volt, amelyben a „klasszikus" vagy „régi" régészeti eszközöket és korbeosztást használó ún. „történeti" irányzathoz tartozó régészek és a „modern", természettudományos eredményekre támaszkodó vagy a természettudományos módszereket, technológiákat és szemléletet felhasználó „újrégészethez" tartozó régészek ütköztek össze. Ezek az elnevezések is mutatják, hogy igen problematikus kérdéskör volt ez a maga idejében, hiszen valamennyi, adott időpillanatban modernek tűnő tudományos módszer, megoldás vagy technológia egy idő után klasszikusnak vagy réginek számít majd és mindig felbukkannak olyan új módszerek, amelyek átgondolásra, újraértékelésre kényszerítik a tudományterület művelőit és az is természetes, hogy a feltörekvő, tudományban helyét kereső fiatalabb generáció ezeket a módszereket sajátítja el és az eredményeket, amelyek általában mások mint az előzőek voltak, magától értetődően jobbnak tekinti mint a korábbiakat. Távolabbról nézve ezt a tudományos konfliktust, úgy tűnik, hogy a vitában megszólaló kutatók egy részének véleményét erősebben befolyásolta az intézeti (geológiai, biológiai, őslénytani, talajtani, régészeti) hovatartozásuk és képzettségük, mint tudományos érvek. Különösen jól tükröződik ez akkor, amikor ugyanaz a kutató intézményváltoztatás után véleményt is változtatott és az általa vizsgált szakterületet más elnevezéshez sorolta. Az egymással szemben álló vélemények kialakításakor fontos tényező volt, hogy kinek, milyen adatok alapján van ,joga" következtetéseket levonni egy olyan fontos kérdéskörről, mint az ember és környezet viszonya, egyes kultúrák és a környezet kapcsolata. Ez a kérdéskör a pályázati elveken működő tudományos rendszereknél alapvető, hiszen a kutatócsoportok pénzügyi (vezető) posztjait, az egyes kutatásokra szánt összegek forrás- és célterületét alapvetően meghatározza. Még távolabbról, filozófiai „magasságból" nézve ezt a vitát, az időtudományok kapcsolata, a természettudományok térhódítása a régészetben, a „történeti" és „újrégészet" vitája, a megtörtént események feltárásának problémája szorosan kapcsolódik a tudományos megismerés és kérdésfeltétel, megközelítés problémaköréhez, hiszen mind a mai napig megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik a legitim tudományos módszer. Két alapvető megközelítésmód terjedt el, az induktívizmus és a falszifikáció. A múlt megtörtént eseményeinek vizsgálatai, az időtudományok elemzései során mindkettő fontos szerepet játszik, de helyet kap a többszörös munkahipotézis elve és a káoszelmélet is. Az induktívizmust gyakran tartják a tudományos megismerés esszenciájának, mert az ógörögöktől kezdődően a tudományos gondolat és logika főként a tapasztalatok, adatok gyűjtése, megfigyelések, kísérletek útján, majd => az adatok, tények értelmezése (klasszifikáció, definíció) => általánosítások {indukció) => törvény, elmélet megalkotása magyarázat (predikció) sorrendet követte. Ez a tudományos megközelítés a legtöbb időtudománnyal kapcsolatos munkában érezhető, mert a módszer arra épül, hogy tudás felhalmozódása csak a tapasztalatokra támaszkodva lehetséges, így a tudományos megállapítások empirikus (kísérletes vagy megfigyelésen alapuló) megalapozottságukkal nyernek létjogosultságot (Hempel, 1966). Vagyis a tudományos megállapítások, törvényszerűségek a valóság megfigyeléséből fakadnak. A törvényeink vagy elméleteink birtokában magyarázatot tudunk adni bizonyos jelenségekre vagyis dedukció útján képesek vagyunk predikcióra (klasszikus racionalizmus). Ez a felfogás újabban erősen kritika tárgya és a sokszor hangoztatott kifogás a verifikáció kérdése. A verifikáció szerint semmilyen számú, egyértelműen megerősítő állítás sem igazolhatja, hogy egy általános feltételezés egyértelműen igaz is, vagyis a tudományos megismerés sohasem lehet teljesebb a részlegesnél, mindig megmarad az anomáliák lehetősége (pl.: sok száz feldolgozott geológiai szelvény vagy régészeti telephely alapján sem zárhatjuk ki azt, hogy a következő, feltárás alatt álló nem