Sz. Kürti Katalin - Hapák József: Munkácsy Mihály Krisztus-képei (Debrecen, 1993)

Colpachon, az egyik nagyméretű alkonyi képe, a „Hazafelé" vöröslő égboltja jelenik meg itt is, a Golgota háttereként. Ez az ég vészjóslóan ismétli a megtörtént, jóvátehetetlen drámát, amelyet Máté evangéliuma írt le (27. rész). A „Golgota" után csak a levétel a keresztről, a sírba tétel, a feltámadás, vagy a mennybemenetel jelenetének megfestése következhetett volna. Munkácsy már 1884-ben úgy nyilatkozott Budapesten, hogy új képre gondol, a feltámadásra, az eszme győzelmére. 1896-ban mégis az „Ecce Homó"val köszönt be Budapestre, az ezredéves ünnepségekre. Mik késztették arra, hogy visszanyúljon a bibliai történésben s Krisztus-Pilátus második, fájdalmas találkozását fesse meg? Idegbetegsége elhatalmasodott, szkepszise elmélyült (mélyen megrendítette a Dreyfus-per). Sedelmeyerrel már felbomlott szerződése, művészetét kezdték elfeledni, mindenki az impresszionisták műveit vásárolta. Engedett Kádár Gábor magyar származású nyomdász, grafikus kérésének, hogy tegye teljessé a trilógiát. Témaválasztását biztosan motiválta Renan eszménye - hogy csodák nincsenek, a feltámadás és mennybemenetel nem lehetséges -, és Anatole France 1892-ben megjelent „Le Procurateur de Judée" (Júdea helytartója) című novellája. Az író hősei L. Aelius Lamia és Poncius Pilátus, akik életük alkonyán találkozva felidézik egykori, Galileai provinciabeli élményeiket. Lamia emlékeztet egy „fiatal galileai bűbájosra"; „Jézus volt a neve, názárethi volt, s már nem is tudom, miért keresztre feszítették. Emlékszel erre az emberre, Poncius?" kérdezte. Pilátus válasza: „Jézus? Názárethi Jézus? Nem emlékszem." Az azonban elmondta, hogy a zsidók gyakran kérték, követelték tőle „valamelyik szerencsétlennek halálát, akinek a bűnét pedig nem tudtam felfedezni, s akit éppen olyan bolondnak tartottam, mint vádlóit." Anatole France ennek az ókori történetnek az elbeszélésével aktualizálni kívánt, kora égető gondjaira utalt. Nem véletlen, hogy e moralista író 1894-ben a Dreyfus-per legszenvedélyesebb harcosa, Zola társa lett. Részt vett az egyházpolitikai küzdelmekben, s közeljutott Strauss és Renan felfogásmódjához. Munkácsy 1893 körüli vázlatfüzeteiben megjelent egy-egy erkély- és épületrészlet, az összekötözött kezű Krisztus, akinek Antonikai volt modellje. Több mint 40 lapot (80 oldalt) töltenek meg mozdulat- és részlettanulmányai (megdöbbent nő, anya gyermekével, csúfolódó, Mária és János, római katona lóháton, farizeusok, drapéria tanulmányok Pilátushoz, Krisztus és Pilátus). Az első olajvázlat már 1892-93 fordulóján készen állt: barnás monochrom, felvillanó fehérekkel, a két főalakkal és pár emberrel. Második vázlatán a tömeg teátrális mozdulataira helyezte a hangsúlyt. Ennek az élőképszerűségét feloldotta a harmadikon, s ezt az ún. „Malonyay-féle első vázlatot" vagy színvázlatot tekintette a végleges mű alapjainak 1894 körül. 1894 tavaszán festette a nagyméretű kartonvázlatot, amelyet kiállított egy jótékonysági tárlaton. Május 30-án írta feleségének: „Utolsó pillanatig a Krisztuson dolgoztam, mely ki van állítva. Valóbanjói hat, jól van kiállítva. De hogy a szentatyák társaságát gazdagítsa, azt alig hiszem." Közben az első Krisztus-képek részlettanulmányait festette készre, eladásra, kiállításra. Szánalmas töredék lett az Andrássy grófok terebesi kastélykápolnájába festett „Szent asszonyok a kereszt alatt" (1895) című oltárképe. Még 1893-ban festett az „Ecce Homó"-hoz egy zsidófej tanulmányt, majd 1895-ben a kiabáló férfi mellképét. Drámai, önálló alkotás a töviskoszorús Krisztus-fej, amely a nagybeteg Munkácsy belső önarcképe. 1895-96 fordulóján több tanítványa segítségével készült el a 403 x 650 cmes végleges kép, Munkácsy utolsó műve. Az „Ecce Homo" szinte minden vonatkozásban gyengébb az előző kettőnél: színvilága fáradt, fagyos, fakó (már 1896-ban is ezt írták róla), szerkezetileg azonban összefogottabb a Golgotánál. A törvénykezési palota udvarán játszódik a dráma, árkádos udvarbelsőben tűnik fel a hetvenhárom életnagyságú alak. Krisztus ugyan nem középen áll, hanem a megemelt oszlopos erkélyen, de kétségtelenül központi alak, Poncius Pilátussal együtt. Ez a második találkozása a helytartóval, arca beesett, meggyötört, tekintete megtört. Rá mutat, őt mutatja be a népnek a vörös szegélyű fehér tógában álló Pilátus, akit katonái vesznek körül. Krisztusra szegeződik minden szem, de az ő tekintete nem válaszol, az égre mered. Az emelvény alatt hömpölyög, hullámzik a tömeg, az indulatokat semmi sem fékezi. Az egymásba érő mozdulatok, a heves gesztusok mozgást, drámaiságot érzékeltetnek. Karok, öklök, hátak csapódnak össze, egymást érik a különböző érzelmi állapotban lévő (szitkozódó, megdöbbenő, gúnyolódó, feleszmélő, tiltakozó) emberek. Az ujjongó, ugrásra kész férfiak támadó, széles mozdulatai mellett a nők gesztusai finomabbak (Bűnbánó Magdolna, a gyermekét tartó anya, az idős koldusasszony, az ájult, mozdulatlan, hamuszürke arcú Mária). A kortársak a lépcsőnél álló szakállas férfit Nicodemussal, a hátul, oszlopnál lévőt arimatheai Józseffel, az anya és János mögötti férfit Péter apostollal, az ordító inas mögöttit pedig Júdással azonosították. Ezt tehették, hiszen Munkácsy művei, főként az utóbbi, narratív, elbeszélő stílusú. Ugyanakkor el kell ismer-