Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Szabó Ferenc: A szótól a csendig

Említett első kötetem Rómában 1982-ben jelent meg; ötvenéves voltam, előző évben, amikor a verseket és a műfordításokat írtam, 1985-ben három francia költő, Paul Claudel, Paul Valéry és Pierre Emmanuel verseiből fordítottam többet, és egy kötetben Szavak forrása csend címmel adtam ki. Mindháromnál (főleg Claudelnél) láttam, hogy igyekeznek megnevezni a dolgokat, mint kezdetben a Teremtő, kimondani azt, amit az értelmetlen dolgok mondani akarnak, de nem tudnak. Valéry csak abban hisz, amit maga teremt - szóval. Claudel és Emmanuel - Charles Péguy nyomán az Ige, a megtestesült isteni Szó szolgája kíván lenni, és így dicsérni a Teremtőt. Mindhármuk számára a szavak forrása: CSEND, bár más-más jelentést adnak a csendnek. Különösen is kedvelem Pierre Emmanuel erre vonatkozó reflexióit (amelyek Pilinszkyt is befolyásolták). Hadd idézzem bevezetőmből a francia költőtől {La face humaine c. esszégyűjteményéből) e fontos sorokat: „A költő szereti a szavakat; tiszteli őket; sőt egészen addig mehet, hogy bálványozza a szavak kimondásának aktusát. Az ige imádója, szent hatalom; a teremtő Én hatalma, aki túlszárnyalja a közönséges ént. A szónak ez a hatalma abban a csendben van, amelyet tartalmaz. A szó nem a mindenség magyarázata, nem leíró és rendező tevékenység. Más nyelvezet, mint a láthatóé: a dolgokat belül tartja össze. A költői aktus, a Fiat lux! - amely létrehozza a világot, és egyben az a szimbólumban beteljesedett örökkévalóság, amelynek a költő kinyilatkoztatója és őrzője lesz. (...) Szólni annyi, mint szeretni. Szeretni nemcsak a nyelvet, hanem a szellemet, amely megnyilatkozik benne. Az ember minél bensőségesebbé teszi a nyelv szeretetét, annál inkább érzékennyé válik a szellem vele szemben támasztott követelményei iránt. A nyelv szeretete aszkézishez vezet: ez a csend általi nevelés, a csend növekvő szeretete a szavakban: óceáníz. A szó szeretete a csend szeretete: a mondani ebben a belső elmélyítésben fokozatosan a hallgatni visszhangjává válik. A lélek lassan megérti, hogy egyedül a csend szeretet," Én még nem tartok itt, de efelé haladok. Egyre kevesebb verset írok, pedig ezek fejezik ki igazi „mondanivalómat", a kimondhatatlant. A találkozások, a baráti párbeszéd - paradox módon - hozzásegít ahhoz, hogy hallgassak, ráhallgassak a másikra, és ne csak én beszéljek. Ez mindig gazdagító. Ezek után mit mondasz majd nekem, ha újra találkozunk? Isten éltessen sokáig! Szeretettel: Szabó Feri