Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Szuromi Lajos: A Hontalan

Érzem, de nem tudám nevét szivem honának, Egy más Paphos vala az, s egy más Árkádia. A szentimentalizmusból s a romantika bizonyos vonulataiból jól ismert, egyetemesnek mondható elvágyódás puszta hangulati reminiszcenciájától meg kell különböztetni Kölcsey népies tónusú versének személyes fedezetű melankóliáját, a Balassiból is ismert költői toposz, a röpülő daru kapcsán: Indultál keresni Más jobb határt, Langy tavaszt, virítót, S tenyésző nyárt, Én is, hajh, keresnék Szállván veled, Más boldog határon Hú fedelet! (Csolnakon, 1822) Ezen a szinten ismétlődik a nosztalgia, szerelmi vággyal ötvözötten a Vágy című versben (1826). Az otthontalanság, a mindig-elégedetlenség, a csapongás költői sorsjellemzőként, szinte „foglalkozási ártalomként" jelenik meg az Átokban (1832): A dalköltőn fekszik átok, Szívén, lelkén vad ború, Szép leány im őt hagyjátok, Ég, föld néki szomorú; Égben hónát elvesztette, Földen nem lel mást helyette, Fürtéin kín a koszorú. Vészes égnek néz alatta: Hú fedélhez merre jut? S hű fedél ha befogadta, Száműzöttként visszafut. Más szöveg- és témakörnyezetben, de közvetlenül az Átok után sokat sejtet a bánav lényegéről Intés című versének két sora: Mélyen az tekint magába Ki bús érzésben űl.