Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Szuromi Lajos: A Hontalan
Kölcsey karcsú kötetnyi lírai életművéből a hontalanság zokszavait bőven idézhetnénk, könnyedebb-súlyosabb változatokban. Tudjuk, hogy hangnemés stílusmanír nem indokolja a permanenciát, tudjuk, hogy a megélt élet személyes vallomásai állnak elénk változó köntösökben. Önmagát ideáiban leli fel a költő. Eszményei idegensége, magánya a korban személyes idegenséget, magányt evokál a versekben is, a személyes életélményben is. A szó és a tett egysége e magyar költőnek is aranyfedezete. A mindig szertenéző elmének igen ritkán adatik meg az élet teljes örömének perce, természetes alapjával, az önfeledtséggel. Az öröm szubjektív mámora hatja át a magyar romantika nyitányversét, a Géniusz száll... tömör remeklését (1812). Szinte fenntartás nélkül vallja magát boldognak, hiszen ő is a kivételesek egyike, szeretik az istenek, mert költővé tették, szivárványszépségű dalok alkotójává. „Ideálok bájhonába" röppen, „Századokká nyúl kipillantatja", megszabadult földi nyűgeitől a lélek, s túl a föld homályán száll „királyi sasként égi pályán". A művészet, a költészet tágas, fénnyel teli, nyájas világában véli meglelni otthonát, amit lelkének „szép heve" s az áldott képzelet teremt. Teljes emberként csak így élheti meg az emberhez méltót, a boldogságot. - E képek, szavak - hitek szólalnak meg újra a Képzelethez (1818) második szakaszában: Csak dalt adott, csak lantot a költőnek, Csak dalt, csak lantot a végzés nekem, Lángérzeményim oszlanak s megjőnek, Örömre, búra szállong énekem. Kerestem rejtekében szívnek s főnek Mitől virulna boldoggá életem, S szent képzelet, megfutván egy világot, Csak hív öledben leltem boldogságot. Himnusz ez is a költészethez, miként a Géniusz száll... A személyes sors egyetlen boldogító adománya az enthuziazmus szép artikulálása, a kifejezés öröme. Az emberhez méltó élet reményének menekülése a képzelet, a fantázia világába, az egyetlen személyes birtokra, hová a durva erőszak csupán a lélek sebein át hatolhat be. A költészetben, az ideákban nyert menedék az említett nembeli-nemzeti-személyes kínok ellenében oltalom mindaddig, míg ép, erős, nyugodt a megalkotó lélek. „Erőt a férfiú lelkébe, / Ne fogja szívét csüggedés" -szól az elemi intelem Élet című versében (1814), ez az általános sugallat a történetben is, mikor Az ostrom Kőszegnél (1818) pár sorát megírja: „honod zokogásin / Gyúljon fel erőd bús harcaidon". Lelkesít, menekít e teremtett „másik világ", amely létfilozófiai tágasságú, általános érvényre emeli az Élet utolsó előtti sorát:
