Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Gáborjáni Szabó Botond: A magyar református templomok építészeti sajátosságai a múltban és a jelenben

gatása. Következésképpen a magyar reformátusság sem teológiai-liturgiái értelemben, sem a templomépítészet elvi vagy stiláris kérdéseiben nem járt egészen önálló utakon. A helyi sajátosságok, egyéni ízek leginkább a kis falusi templomok gerendavázas, fehérre meszelt, tapasztott falú, fazsindellyel fedett építményein jelentkeznek. A népi mesterek növényi ornamentikával, kazettás mennyezettel, festett bútorokkal gazdagon díszítették, bensőséges hangulatúvá formálták épületeiket, melyekben nyoma sincs a magyar református istentiszteleti helyek 19. században már igen gyakori sivárságának (1-3. kép) A magyar református templomépítészet történeti okokból sem teremthetett folytonosságot. A 16. században a hazai protestáns egyházak készen vették át a katolikus infrastruktúrát. A régi román vagy gótikus stílusú templomok használata megfelelő átalakításokkal (pl. a szentélybe padok telepítésével) a kisebb templomokban nem okozott különösebb gondot (4. kép). Kétségtelen azonban, hogy egy jellegzetes református gyülekezet csak bizonyos nehézségek árán használhatott egy gótikus katedrálist. Az elvárt otthonosságnak ugyanis lényeges eleme a közellét. A szószék esetleg a korábbinál fontosabb pozícióba került, a hosszú, keskeny épületek azonban (a láthatóság és hallhatóság szempontjából) általában nem feleltek meg az igeközpontúság elvének. Ezek a műemlék épületek jelenleg is használatban vannak, a mai napig ható kompromisszumok születtek tehát, amelyekben az öröklött helyzetnek nagyobb szerepe volt, mint az elvi követelményeknek (5-6. kép). Az ország középső részeit megszálló török uralom (a reformáció századától számított) 150 éven át sem hadászati sem egyéb okokból nem engedett komolyabb építkezéseket. A jelentős protestáns többség a 17. század végére közel 50%-ra apadt, majd a törököt kiűző Habsburg „felszabadítók" ezt az arányt a 18. század folyamán a jelenleg is érvényes 20%-ra csökkentették. 1781 előtt új templom építése kivételes eseménynek számított. Engedélyt kizárólag „ad formám domus ordinariae", tehát közönséges lakóház jellegű építményre adtak, sőt a régi épületek tatarozása is hallatlan nehézségekkel járt. Tömeges építkezésre csupán II. József türelmi rendelete után (1781-től) kerülhetett sor. Ekkor a protestánsok már „megtűrt" státusba kerültek, de az ekkor létesített új templomoknak továbbra sem lehetett tornyuk, főhomlokzatuk nem nézhetett az utcára (7. kép). A történelem csapásai újból és újból megszakították a fejlődés folyamatát, elmaradt az elvi tisztázódás, a református igények világos megfogalmazása is. A hitvallási iratok (a II. helvét hitvallás és a heidelbergi káté), illetve a magyarországi zsinati döntések megelégedtek olyan általánosságok kinyilvánításával, hogy a templom „tisztességes és tágas", a „célnak megfelelő" vagy „alkalmas" legyen. A magyar református templomépítészeti irodalom terjedelmében igen szerény. Magyar szerzők inkább csak a 19. század utolsó harmadától jelentkeztek színvonalasabb írásokkal. Ezek a dolgozatok (többek között Katona György,