Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Molnárné Mayer Mária: Adalékok Várhelyi Heléna portréjához

Adalékok Várhelyi Heléna portréjához Q/ Néhány (alig 40!) évvel ezelőtt, 1965. szeptemberében a Kossuth Lajos Tudományegyetem első emeleti kis, lépcsős termében kb. 20 fiatal lány és fiú méregette egymást: a leendő népművelés szakos hallgatók. Nem voltak egészen ismeretlenek egymásnak, hiszen 1-2 kivételtől eltekintve, mindannyian „előfelvettek" voltak. Akkor még erre a szakra csak különleges indokkal lehetett rögtön az érettségi után bekerülni, a sikeres felvételi után egy évig próbálni kellett „az élet sűrűjét", igazolni kellett legalább 10 hónap munkaviszonyt. Az évet elkezdők között volt olyan, aki tyúktenyésztőként dolgozott (vissza is ment másodévről), volt, aki adminisztrátor, képesítés nélküli pedagógus, könyvtári segédmunkatárs, irodai eljáró minőségben vészelte át ezt az évet. A szakpárosításban (mindenki kétszakos volt) többségben voltak a magyarosok, kevesebben a történelmesek (én is), volt egy orosz-népmüveléses kolléganőnk is. A magyarosok között hamar kiszúrtak a fiúk egy nagyon csinos, hosszú hajú, szép arcú, ám zárkózott, visszahúzódó lányt: ő volt Várhelyi Ilona. Ebben a csapatban mindenkinek megvolt a családi háttere, azt is tudta mindenki, jobb nem kérdezni, majd elmondja mindenki magáról, amit jónak lát. Aztán ahogy belelendültünk a munkába, hamar kiderült, hogy Baba (a miskolciak ismerték az „otthoni nevét") ritka tartással, energiával, ésszel megáldott lány. Tiszteletre méltó alapműveltséget hozott otthonról, azt is tudta, mit akar megtanulni. Hibátlan alakját tornászmúltjának köszönhette, a tornaóráinkon mindig volt közönség a tornaterem karzatán. Jó kis csapat lett a mienk: a másik szakunk, a magyar, a történelem sokhallgatós szakok voltak, ott nem alakultak ki olyan csoportok, mint a népmüvelésen. Meg az a kis lépcsős terem is, valahogy barátságosabb, otthonosabb volt, mint a nagy előadók vagy a tanszéki könyvtárak. Meg a kollégium! Én debreceni vagyok, nem voltam kollégista, de igen gyakran töltöttem én is ott az időt, mert remekül lehetett beszélgetni, tanulni egymástól, és vitázni, vitázni, vitázni. Ebből aztán volt elég! Meg lehetett egymástól tanulni a vitázás technikáját, az érvelést, a kérdezést, a rávezetést, és ha nagyon kellett, a vissza-