Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Molnárné Mayer Mária: Adalékok Várhelyi Heléna portréjához

vonulást is. Bár ez utóbbival máig van gondunk, a le nem zárt viták, tisztázatlan helyzetek, szakmai és politikai nézetkülönbségek, az erkölcsi normák különböző értelmezése miatt ma már egy találkozót sem lehet megszervezni az egykori vitapartnerek, csoporttársak részvételével. Baba a maga érettebb gondolkozásmódjával, ismeretanyagával igen hamar vezéregyéniség lett köztünk. Nem a hangerejével, mint a fiúk, nem a hőzöngésével - erre is volt példa -, hanem az érveivel, a tapasztalataival. Lassan kialakult az a szerep, amely végigkísérte az öt év alatt, hogy megvártuk a véleményét, amelyet lehetett elfogadni, cáfolni, de figyelmen kívül hagyni nem. Voltak nagyon jó bulik, kiválóan táncolt. Olyan rokizást csaptak az egyik csoporttárs fiúval, hogy körben mindenki őket nézte. Aztán jöttek az „imádók", hosszú, tömött sorban. Az elsők között ment férjhez még egyetemistaként Keresztes Lászlóhoz, aki akkor már tanársegéd volt, és rövidesen elment Finnországba magyart tanítani. Diákkorunk egyik legemlékezetesebb időszaka az a hat hét volt, amelyet népművelési gyakorlatként a Szovjetunióban töltöttünk 1969 június-júliusában Leningrádban. Az egyetemünk testvérintézményében voltunk egy hónapig, aztán utazgattunk a „Szojuzban". Hát tapasztalatot bőven gyűjtöttünk: Baba akkor már kisbabát várt (Gábor decemberben született), de meleg vizet csak egyszer láttunk egy héten, amikor befizettek bennünket egy szállodába zuhanyozni. Ott a csapat eleje meleg vízben mosakodott, a végének már csak hideg jutott. Baba szerzett egy teafőzőt, abban melegített a kollégiumi folyosóügyeletes „gyévuska" rezsóján mosdóvizet. Az első napokban többen közülünk nehezen álltak át a szokatlan szláv ételekre, nagy forgalom volt a taposós, vaskosaras WC-ben. Kitalálta, hogy inkább együnk fagylaltot, az jó is, csomagolva árulják, meg mivel fagyasztva van, talán a kórokozók is kipusztultak belőle. Utána már csak fagyin éltünk. Amikor az ötödéves tanítási gyakorlatot elvégezte, kiment Laci után Finnországba. Ott született a csoport első kisbabája, akire mindannyian nagyon büszkék voltunk, amikor a diplomaosztón féléves nagyfiúként nézte végig az ünnepséget. Akkor még nem volt szokás egyetemistaként házasságot kötni, szülni meg pláne nem, Ez sem volt könnyű produkció, idegen országban, ismeretlen emberek, körülmények között pici babával szakdolgozatot írni, államvizsgára készülni, feleségnek lenni. Aztán jött a Nagy Élet: többszöri külföldi munka, második baba (Adrika is Finnországban született), tanítás az egykori tanszéken, múzeum. Kitartás, pontosság, kutatás, munka. És az, amit mindig csinált, amióta ismerem: megpróbál segíteni másokon, akik rászorulnak. Mindig úgy, ahogy a szükség kívánja: kölcsönadja a jegyzeteit, vacsorát főz a távolról jött vendégnek, Ame-