Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Vajda Mária: Egy felvilágosodás kori falucsúfoló történetről
Az egykori vidéki földesurak szórakozási szokásainak megismerése érdekében a következőkben tett „kitérő", ha nem is oldja meg a szerzőség kérdését és a prózai avagy verses változat elsőbbségét, mindenképpen tanulságos, annál is inkább, mert az adomában szereplő böjti Beleznay család egy kései utóda kapcsán örökítette meg a korabeli viszonyokat Osváth Pál, Amint írja, a 17-18. században a falun lakó nagyurak cigányokat tartottak úri lakaikban, akiknek kötelessége volt a többnapos családi ünnepélyeken (eljegyzés, menyegzők) vagy vadászatok, hosszúra nyúlt névnapok alkalmával az urak mulattatása. Voltak, akik egész banda zenész cigányt tartottak udvarházaikban e célból. Híres mulattatója volt a nyíri uraknak egy cigány származású falusi rektor, akit ravaszsága, szellemessége, jó humora miatt kedveltek a földesurak. Előszeretettel látták vendégül a helyi földbirtokosok a nagy ünnepekre a faluba érkező legátust is, hiszen új híreket, információkat, történeteket hoztak az egyhangú falusi létbe. Sőt, voltak olyan földbirtokosok is, akik színészeket fogadtak, „A XIX. század elején a durva czigány élczeket megunt némely falusi urak összejöveteleikhez a tehetségesebb színészeket is vendégül hívták. 1845. karácsonyján, mint a debreczeni kollégium ünnepi követe, Bojton, a Beleznay fiú-lány öreg kisasszonynak két pesti színésszel voltam így vendége, s mondhatom, hogy szellemes és gyakran kaczajt fakasztó elmés ötleteik által, kivált a nőknél, kedves emléket hagytak maguk után hátra." 17 Mindenesetre a verses adoma később falucsúfoló prózai történetként élt tovább. A böjti történet utóéletéhez tartozik, hogy Osváth Pál 1875-ben megjelent munkájában tulajdonképpen már csak a harmadik pohár bor után következő harmadik tréfa, a böjti szérdék történetének továbbéléséről számol be, s említést sem tesz a másik két tréfáról, s az adoma korábbi verses változatáról. A történetet már prózában meséli el, s jellemzője, hogy ekkorra már a plasztikus, a történet hitelességét alátámasztó, a történet aktualitását, lokalizálását is bizonyító nevek sem szerepelnek benne. Minden bizonnyal azért, mert a közfigyelem, közérdeklődés számára csupán a harmadik tréfa bírt igazán humorforrással, s az egyetemessé válás útján már a nevek lekoptak róla. Ez egyébként utal arra a folklórizáció s folyamatra is, mely szerint ezek a történetek vers helyett sokkal inkább fennmaradtak a szóbeliség síkján prózában, hiszen ezek memorizálására akár egyetlen elmondás is elegendő volt, míg 17 OSVÁTH Pál, 1905. 58.; „Fiú-lány": a régi örökösödési rend szerint, a földbirtok csak fiú ágon volt örökölhető, de a családból az utolsó lány mindaddig a birtokban maradhatott, ameddig férjhez nem ment. Erről van szó a népiesen fiú-lánynak nevezett böjti, Beleznay öreg kisasszony esetében is, aki utóda lehetett a verses adomában megörökített Beleznaynak. Ezeket a szálakat nem köti össze Osváth a Bojt község leírásánál, csupán a földbirtokosokról szólván azt írja: „A vénlány korában elhalt Beleznay Teresia után birtokos lett itten Dobozi Erzsébet Nagy Lajosné és ki birtokrészét 1862-ben a község tehetősb lakosainak eladta." - OSVÁTH Pál, 1996. 175.
