Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Phyllis Zagano: Katolikus női diakónusok

ci kéziratból, ami Barbarini 336 néven ismert, s előírja, hogy a nőket a püspök a szentélyben, az oltár közelében szentelje, mert ez lesz a jele a tényleges ordinációnak. A bizottság viszont csak a nem szentségi „ordinációt" ismeri el, amelyet a „diakonisszák" kézfeltétel által kaptak, mint afféle kisebb rendet. Ennek tárgyalásakor a bizottság nem is említi meg korábbi tagjának, Cipriano Vagaggininek kutatási eredményeit, csak egy lábjegyzet erejéig, amely egy híres vitára utal Vagaggini, Roger Gryson és Atme Georges Martimort között a hetvenesnyolcvanas években a női diakónusokról. Gryson szövegek részletes tanulmányozása során arra az eredményre jutott, hogy a nőket szabályosan szentségi módon ordinálták diakónussá. Martimort érvelt ez ellen. Magáért beszél az is, milyen részletesen követi a bizottság Martimort-t és más szerzőket, Gerhard Muller, albizottsági tag által. RészesüiteJc-e az egyházi rendben? A tridenti zsinatot visszhangozva a bizottság úgy találja, hogy a teológiai vélemények többsége a 12. századtól alátámasztja a diakonátus szentségi mivoltát és ezt úgy mondja ki, mint ami megfontolható a nők diakonátusát illetően is. A dokumentum nem túl rejtett üzenete - bebizonyítani, hogy a diakonátus az egyházi rendben részesít oly módon, hogy kizárja onnan a nőket - nem a tanítóhivatali tanítás. Amint a dokumentum néhányszor ismétli is, a diakónus nem papságra, hanem szolgálatra szentelt valaki (non ad sacerdotinum sed ad ministerium). A tanulmány megjegyzi, hogy a II. vatikáni zsinat okmányai föltételezik a diakonátus mindkét módjának szentségi fokát (az állandó diakónusét és az egyházi rend áldozópapság előtti fokozatát). Itt azután jelentős teret szentel arra, hogy különbséget tegyen: hogyan működik a pap in persona Christi capitis (Krisztusnak, az egyház fejének személyében) eljárva, illetve egészen új kifejezést gyárt, mikor leírja, hogyan működik a diakónus in persona Christi servi (Krisztusnak, a szolgának a személyében) eljárva. Ha az inpersona Christi capitis nem alkalmazható nőkre, akkor az ín persona Christi bármiféle toldalékkal sem alkalmazható - érvel a dokumentum. És bármennyire kerékbe töri is ezzel a bizottság a logikát - kettészelve, aztán ismét egyesítve a fej-Krisztus és a szolga-Krisztus koncepcióját - nem visz közelebb a diakonátusnak mint külön és állandó hivatásnak, illetve az egyházi rend részének megértéséhez. És nem reflektál az új terminus (in persona Christi servi) a hagyományos tanítóhivatali álláspontra, amely a diakónust mint az egyház képviselőjét mutatja be.