Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Bakó Endre: Niklai Ádám, avagy egy alanyi költő

Okos, olvasott, kifinomult ízlésű ember volt, művelt esztéta is. Az 1970-es években divat volt költői esteket rendezni Élőszó címen. Engem választott felvezetőnek. Jártunk több megyei településen, például Hajdúdorogon, Hajdúhadházon, Biharkeresztesen. Emlékszem, itt megkérdezték tőle, hogy lehet-e jó költő, aki antihumanista. Egyszerű közönség volt, legfeljebb egy-két pedagógus ült a sorokban, az egyikük lehetett a kérdező. Niklai olyan líratörténeti és filozófiai-etikai fejtegetésbe kezdett, Kanttal, Hegellel, József Attilával stb. példálózva, Gottfried Bennt emlegetve (erről a jelentős német költőről, aki egy ideig a náci ideológia hatása alá került, tőle hallottam először), ami egyetemi hallgatók színvonalát is meghaladta. Szóba hozta József Attila Villon-értelmezését is. József Attila költészetében és esztétikai írásaiban különösen járatos volt, lírafelfogása sok tekintetben az ő elméletéből táplálkozott. A költészet alapvető motivációja, mozgatórugója szerinte is a világhiány. Szerettem a költészetét, szívesen bizonygattam értékeit. Abba az etikai-közéleti lírai vonulatba soroltam, amelyben a vezérszerepet Ladányi Mihályra osztottam, akit különben Niklai jól ismert Miskolcról. Egy előadás után hozzám fordult, s azt kérdezte: „Szőr, remélem nem azt akarta mondani, hogy Ladányi jobb költő, mint én?" Ezen valójában nem gondolkodtam, csupán azon az alapon kockáztattam meg állításomat, hogy Ladányi ismertebb költő volt, mint Niklai. De kiderült, nem érzékeltem kellőképpen érzékenységének hőfokát. Egy alkalommal Debrecenben, a megyei művelődési központban tartottunk íróolvasó találkozót. Ott ült előttem Bán Imre professzorom, Kiss Tamás, Elek Sándorné stb. Lelkesen, teljes meggyőződéssel méltattam Niklai költészetét, s elragadtatásomban csak felső fokot használtam. Egyszer eszembe jutott, vajon nem estem-e túlzásba? S megfogalmaztam egy mondatot, ami körülbelül így hangzott: Amit elmondtam, kezeljék értékén. Niklai kitűnő költő, amivel azonban nem azt akartam mondani, hogy élő klasszikus, hanem kismester a javából. Többet nem hívott meg bevezetőt tartani. De haragot sem táplált. Annál kevésbé, mert a Bényei-érában (1979-től) a Naplóhoz került verslektornak, így hetenként egyszer többnyire találkoztunk. Ezekben az években ismét voltak absztinens korszakai, de amikor egy kortyot sem ivott, verseket sem írt. Lektori munkája során tapasztaltam, hogy ő eredendően nem bohém alkat, illetve továbbél benne az egykori földművesszövetkezeti főkönyvelő. A munkáját nemcsak pontosan, precízen, lelkiismeretesen végezte, de szerintem túl is dimenzionálta. A legreménytelenebb kezdőnek, az élemedett korú dilettánsnak is tanulmány kíséretében utasította el a verseit, adta tanácsait. Egyszer megemlítettem neki, nem gondoltam volna, hogy ilyen akkurátus ügyintéző. Erre célozva így írta alá 1982. március 31-én, Rostockból küldött levelezőlapját: „Niklai Ádám, költőből lett bürokrata, ki húsvétkor megyén haza." Lektori tevékenységének emlékezetes esete, hogy egyszer átírta és megjelentette a pályakezdő Dusa Lajosnak egy költeményét.