Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Bakó Endre: Niklai Ádám, avagy egy alanyi költő

Aki ismeri a vehemens Dusa Lajost, el tudja képzelni, hogy mekkora botrány kerekedett belőle. Erre utalt az alábbi feljegyzésében, amely szerencsére megmaradt szerkesztőségi irataim között: Feljegyzés Bakó Endre főmunkatársnak, Debrecen, 1983. márc. 28. H. Dear Sir Bandi, kívánságára „megolvastam" Kenéz F. érdekes abszurdjait. Szerény véleményem: a morbid „Pop-art" és a szürrealistából teljesen abszurd poénba torkolló „A" című versek napilapban nem közölhetők. Jó - és közölhető - a „Post" scriptum (esetleg nálunk is) és főképp igen jó és erős vers az „Ott mintha..." című - ez utóbbinál azonban, szerintem az utolsó előtti sor helyesen (logikusan) úgy lenne jó, ha így hangoznék: „Azt mondtam: nem szabad." Én azonban - rossz tapasztalatok alapján - nem vállalkozhatom a szöveg-igazításra... Mellékelem a verseket, abban a reményben, hogy véleményünk egyezni vagy hasonlítani fog. Et „salvavi animam meam"... Üdvözöl agg barátod Niklai Ádám. 1984-ben jelent meg Előjelek c. kötete. A címadó költeményt gyönyörűnek találtam, s találom ma is, mert remek példa arra, hogy a szépségben megtestesülő szabadságtudat erősebb, mint a „jődögélő halár-tói való félelem. Erről a kötetéről is írtam, ezúttal a miskolci Napjainkba. Méltattam mívességét, finom, fátyolos hangulatábrázolásait, ironikus-szatirikus vénáját, melynek kapcsán rámutattam egyik jellegzetes versszervező módszerére; szívesen alkalmazza a heinei csattanót. Szeptemberben, 60. születésnapja alkalmából ismét interjút készítettem vele (A líra: adottság és mesterség). Néhány életrajzi adalék és esemény felidézése után elmondta, hogy 25 éves költői működése során nem egyformán gondolkodott a költészetről, valamikor hitt a líra közvetett cselekvőerejében, de ez a hite megrendült. Szerinte objektív értékrend a költészetben nincs, legfeljebb csak nyomvonalai tapinthatók. Végül hitet tett a tudás, a műveltség mellett, mondván, „a 20. században, mondjuk napjainkban, csak tapasztalati élményekből, átlagos érzésekből nem lehet korszerű költészetet alkotni." Közben az a hír kelt szárnyra, hogy szerelmes. Nem tudom, ki volt a múzsa, de állítólag egy szép fiatal, fekete nő, nem debreceni illetékességű. 1985 késő tavaszán Niklai kórházba került. Sajnálom, hogy nem látogattam meg, de nem tudhattam, hogy az volt hányatott életében az utolsó stáció. Egy debreceni irodalomtörténészre állítólag sok bizalmas közlést bízott. A Napló nekrológjában többek között ezt írtam: „Húsz évig élt Debrecenben. Ne szépítsük a dolgokat a halál pillanatában sem: a város nehezen fogadta be. Ittlétének második évtizedében azonban már otthonra talált, és környezetéhez harmonikus kapcsolat fűzte. Ő maga is elfogadta, magáévá tette Debrecen szellemi hagyományait, noha mindig hangoztatta, hogy a szellemi alkotás sohasem kollektív, mindig egyéni tevékenység." Amikor meghalt, munkahelyi főnöke felesége jelenlétében felnyitotta és átadta íróasztala fiókjának tartalmát, így az asszony kezébe került a Múzsa