Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Márkus Béla: Makovje-medovje haluske
kul megtanítani". E kételyt erősíti meg aztán Misu is, kijelentve, „minálunk soha nem jutott eszébe szülőknek se, hogy szlovákul rendesen megtanulni". A nemzeti azonosság fenntartása szempontjából itt mutatkozik meg az a törés, amely az „anyaországi" és az alföldi szlovákságot mint nyelvi-kulturális közösségeket egymástól elválasztja. Hiszen - Kiss Gy. Csaba alaposan elemezte ezt is - a szlovákok önképében, nemzeti identitásképző történeteiben központi szerepe van a nyelvnek, ez a mi tudat legfőbb kategóriája, amelynek adományát Isten bízta ránk („Jazyka dar zveril nám Boh"). Legfontosabb nemzeti jelképeik, költeményeik közül a Samo Tomásiké például azt hangsúlyozza, hogy addig él a szlovákság, amíg a nyelve él. Az pedig a romantikus költészetük óta nemzeti ősbünnek számít, ha valaki az anyanyelvét elhagyja. Az ő kiközösítésekkel fölérő megjelölésükre a szlovák nyelvnek külön szava is van: az odrodilec, amelyik az elfajzottakat, renegátokat nevezi meg, szemben a národovecek táborával, ahová a nemzethűek tartoznak. Azok, akik oszlatni, a saját példájukkal tagadni akarják azt a jellegzetes nemzeti mítoszt, amely szerint a szlovák édesanyák más nemzetnek nevelik a gyermeküket. Ján Kollár szerint pedig ott vannak Szlávia határai, ahol szláv beszéd hangzik. Závada Pál regényeinek szereplői előtt ismeretlen az odrodilec-národovec szembeállítás. Ismeretlenek azok az ellentétek, összeütközések és tragédiák, amelyek a hatalommal, az állami akarattal való szembenállás, a többségikisebbségi helyzet következményei. A hiány is lehet beszédes. Például, hogy soha, semmikor nem esik szó törvényi tiltásról, a nyilvános és szabad intézményi - iskolai, államigazgatási stb. - nyelvhasználat korlátozásáról. Például, hogy egy újságíró (akár a Miíotából) a tiltott, cenzúrázott témái között tartaná számon. Úgy látszik azonban, a szipuzó gyerekekről vagy a bányaszerencsétlenségekről, netán Csernobilről gondolkodva világos volt az a határ, amelyiken nem volt szabad túlmenni. A kisebbségek ügyeiben viszont mintha nem létezett volna ilyen határ. Vagy ezeket a regények figurái önként jelölték volna ki maguknak. Ugyanúgy, ahogy a kultúrájukhoz, nyelvükhöz való ragaszkodás mértékét, fokát, „nemzeti érzületük" jelzőjét is. így juthattak el odáig, ahová a regénybeli színmű házaspárja, hogy mit érdekli őket, szlovák, nem szlovák. S így támadhat az a benyomás, ismét csak a színdarabra, pontosabban annak ajánlására hivatkozva, hogy Závada regényei - akárcsak az egyikükben megidézett Ház a piactéren című dráma - alkalmatlanok a „történelmi traumák" gyógyítására, legalábbis a (többségi) magyarság és a (kisebbségi) szlovákság viszonylatában. Alkalmatlanok arra, hogy átélésük révén „oldódhatnak a régi görcsök a népek és egyének együttélésének szövevényében" - mivelhogy ilyen görcsök, konfliktuscsomók nem köttettek a cselekményszálakra, legalábbis a (többségi) magyarság és a (kisebbségi) szlovákság viszonylatában. Más, nem idevágó kérdés, ami pedig A fényképész utókora tudósán karrierista hősét, Dohányos Lászlót is oly igen foglalkoztatja: hogyan lehet mindezt „átültetni a
