Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

amilyenről a Milota három nagy öregje, az „intelligens úriasztal" beszél, Mikszáth Kálmán stílusát boncolgatva. Szerintük a tükör azt mutatja, hogy a nagy palóc csak mímelte az ő tót atyafiai nyelvét, „itt-ott fölszedte és följegyezte... egy-egy kiszólásukat, szavajárásukat, hogy elbeszéléseibe aztán mint díszítő egzotikusságokat beletoldozgassa". Lehet, hogy ez a tükör Závada Pál kicsinyítő tükre is, amelyikben nézi és nézeti önmagát. S az érződik, kétségtelen, hogy egy-egy szónak, közmondásnak, szólás-mondásnak különös zamata van. Annak, hogy „Verd a kaszát, mert ha nem, akkor ő ver meg téged" éppúgy, mint a másiknak, amely így hangzik; „vetések végeztével csizmaszára mögül kizöldül az árpa". Ez utóbbi Misu szemléltetése szerint egy élethelyzetből fakad; az értelme pedig: annyira szorgalmas valaki, hogy mindaddig le nem húzná a csizmáját, amíg a munkáját el nem végezte, „úgyhogy ami mag beleesik, annak még kihajtani is van ideje a csizma szárából". Tagadhatatlanul érdekesek a „nacsim elintézovaty"-féle szerkezetek is, amelyek a regények idejében előre haladva mind gyakoribbak és mind tipikusabbak, még ha elhangzik is róluk, hogy a második világháború idején, a kitelepítések és áttelepülések táján a beszélt nyelvben alig fordulhattak elő. Mert hogy ekkor a falubeliek még beszéltek „szlovákul rendesen, igaz, nem irodalmi nyelvet", hanem, feltehetően, olyat, amilyet Milota fundál ki, „elég humorosra" (a szlovákot jó kis akcentusos magyarral kell keverni), vagy olyan „régies szlovákot", „archaikus nyelvjárással", amilyennel A fényképész utókora főalakja, Korén Ádám lepi meg pozsonyi vendéglátóját. Hogy ennek a régies nyelvnek, beszédnek a megőrzésére az igény vagy kíváncsiság, ha már szükség nem mutatkozik, alig van, ezt a falu dísze, Dusza János is példázza. Ez a földművelő-egyleti aktivistából lett miniszter, mint különös ügyességű férfiú, aki a tudós Dohányos Lászlóhoz hasonlóan Rákosi és Kádár idejében is minden volt, csak akasztott ember nem, prágai nagyköveti kinevezésekor a nyelvtudását firtató baráti kérdésre így válaszol: „Csehül?, hát te aztán velmej dobre tudod, hogy po szlovenszki is csak olyan otthoniasan, de mondták, hogy az nyi chiba, mert nem baj". E nyelvhelyzet még az elbeszélői irónia beszámításával sem groteszkebb, mint amilyenben egy Závada-novella, A hírnöknők önéletrajzi vétetésűnek tetsző városi főhőse találja - talán rémálmában, talán csak képzelegve - magát: neki, a szociológiai vizsgálatokat végzőnek azt tanácsolja egy falujabeli asszony, hogy munkájában „társadalomtörténeti kontextust körvonalazujtye!". Ebben az összefüggésben pedig a Závada-regények alakjainak a (szlovák) anyanyelvükhöz való viszonya a társadalom- és mentalitástörténet legfontosabb jelenségére irányítja a figyelmet: az asszimilációra, a nyelv- és identitásváltásra. Árulkodó a Jadviga párnája naplórészlete, 1919. március 16-áról: a falu Pesten, a kormánynál járó küldöttei a nemzetiségi jogokon túl azt is kérik, hogy „legyünk mi járási székhely szlovák hivatalos nyelvhasználattal", amihez Osztatni megjegyzése: „csak azt nem tudom, ki fog minket hivatalosan szlová-