Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Phyllis Zagano: Katolikus női diakónusok

amely a szavak jelentésében hordozza annak sugallatát, hogy a diakónus, csak úgy, mint a pap, egészen összeforr Krisztus alakjával, vagyis már csak ez is kizárja a nőket e hivatalból. Az egyik bizottsági tag magánemberként elmondta, hogy az évek óta tartó megbeszélések főbb pontjai, amelyek által a dokumentum 18 oldalasról 70 oldalasra duzzadt, ezek voltak: Mit csináltak a női diakónusok? Voltak-e női diakónusok valaha is fölszentelve? Ad-e a diakónusszentelés részt a fölszenteltnek az egyházi rendből? Ha igen, olyan módon-e, hogy az a szolgálati papság része is? Ez utóbbi kérdés igen mély vitát váltott ki a bizottságban. Mit csináltak tehát a női diakónusok? Mivel a női diakónusok munkája - mindig is az igében, a liturgiában és a szeretetszolgálatban gyökerezett - földrajzi régiók szerint differenciálódott, a női diakónusok léte tagadhatatlan. A bizottság elismerte, hogy Szent Pál a kenkreai egyház diakónusának (s nem diakonisszájának) nevezte Főbét. Mégis semmibe veszi vagy lábjegyzetbe száműzi a sírfeliratok bizonyságát és más irodalmi evidenciákat. Elenyésző a dokumentumban a közeledés ahhoz, amit egyáltalán a nők ordinációjáról tudunk, és általános gyakorlat, hogy minden diakónusnak nevezett személy csak férfi lehet, márpedig a korai egyházban éppen a női diakónusokat foglalkozásukról nevezték el. A bizottság kezdettől fogva állítja Walter Kasper bíborost idézve, hogy lehetetlen egy pár történeti tény alapján érveket kovácsolni, mégis világosan kísérletet tesz erre, mikor a diakonisszákat a diakonátus két csoportja közül az egyiknek ismeri el. Több mint negyven évvel ezelőtt Jean Daniélou, francia jezsuita, bíboros, a női diakónusok négyféle szolgálati területét különböztette meg: 1. evangelizálás, katekézis és lelki vezetés; 2. liturgikus feladatok, amelyek megfelelnek az ajtónálló, akolitus, lektor és diakónus szolgálatainak; 3. a betegek gondozása, beleértve a szent kenetet is; 4. liturgikus imádságok. Daniélou tényekkel érvel amellett, hogy nők kiszolgáltatták a betegek kenetét, Epiphaniust idézve: „a női diakónust a pap delegálta, hogy lássa el az ő szolgálatát a [beteg] számára". Ez pedig még mélyebbre ás a kérdésben és még jobban kiemeli a bizonytalanságot, amely a dokumentumba ágyazódik: megkaphatják-e nők a szent rend hatalmát? Voltak-e fölszentelve? Ahogy az idő és a gyakorlat megkívánta, a nőket pontosan olyan rítusok által szentelték fel diakónussá, mint a férfiakat. Apostoli konstitúció írta elő a felszentelés szertartását nők számára, és a niceai (325), illetve a kalkedóni (421) zsinatok így kodifikálták: „Ó, püspök, tedd föl a kezedet rá [nőnemű személyes névmást használ itt] a papság jelenlétében". Talán a legidősebbek ismerik a női diakónusok ordinációjának teljes rítusát egy 8. század közepi bizán-