Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

szerelmi jóslásokhoz képest, amelyek egyébként ugyancsak egész Európában elterjedtek, abból következően, hogy az András napjához legközelebb eső vasárnap, advent első vasárnapja egészen a 18. század végéig parancsolt ünnep volt, s az előtte való böjti napnak a népi hitvilág mágikus erőt tulajdonított. A következő jeles napok nemzetiségi hiedelmeinek dolgában ismét Misu vállalja a magyarázás feladatát, felfigyelve rá, hogy az apja összekeverte a babonákat. Kiigazítja tehát: ami magyarul úgy hangzik, hogy Katalin kopog, karácsony locsog, az „a szlovákoknál úgy van, hogy ha Katka napon a kacsa jégen áll, akkor karácsonyban sárban fog", Márton-napra pedig vagy a libapecsenyés ludat emlegetik, vagy a havas lovat. „Martin prígye na bjelom konyi. Vagyis Márton megjön fehér lovon. Úgy értve, hogy hó esik". A fényképész utókora falukutató csoportjának vezetője, Dohányos László, ugye, 1942-ben úgy akarta a helyi szlovákság nemzetiségi karakterológiáját újabb adalékokkal bővíteni, hogy végigkérdezi a legkülönfélébb szokásaikat. Mit jegyzett fel, mit nem - nincsenek erre vonatkozó epikai elemek, tényeket, adatokat tartalmazó felsorolások, tárgyszerű bemutatások, leírások. Sem ő, sem a másik regény elbeszélő hősei nem adnak, mert nem adhatnak számot arról, hogy ebben a faluközösségben a szokások betöltik a maguk kettős funkcióját. A szabályozásét egyfelől és a visszatükrözőt másfelől. Nehéz volna ugyanis azt állítani, még nehezebb bizonyítani, hogy kétszázötven év után is fennmaradtak, megőrződtek olyan sajátosan szlovák (tót) szokások, amelyek az egyes egyént a nemzetiségi közösségéhez való alkalmazkodásra kényszerítik, akár még a személyes érdekei ellenére is. A regények falurajza azt sem tükrözi vissza, hogy a szokások által hordozott értékek vagy a szokások formái és eszközei az idők során megmaradtak és hagyományozódtak volna. Végső soron az válik kétségessé, hogy volt-e és még inkább maradt-e olyan történelmi, társadalmi érdek és erő, amely az alföldi szlovákság körében a környezetétől megkülönböztethető módon szervezte és bonyolította le az emberi kapcsolatokat, mutatkoztak-e olyan erkölcsi normák, amelyek parancsának a betartása ezt az együtt élő csoportot mássá, netán különbbé tette a körülötte lévőktől. A Závada-művek tanúsága szerint e szórványban élő népcsoportra a maga mivoltában leginkább két kulturális megnyilvánulása jellemző: a táplálkozás, illetve a nyelvhasználat. Az előbbi formai jegyei közül főként az ételek jellege és az ételkészítés módja kerül terítékre, az étrend vagy az étkezések rendje azonban alig. Az utóbbiról az ország feldarabolásának, új államok alakulásának tragikus ideje táján nem véletlenül kér besúgói jelentést Szilágyi kapitány, akit más se érdekel, „csak hogy miként is van nálunk ezzel a szlováksággal. Kik beszélnek anyanyelvükön, kik nem tudnak vagy nem akarnak magyarul szólni", és így tovább. Addig, hogy Osztatni Ondris buzgón beszél is neki „a nyelvhasználási szokásokról".