Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Márkus Béla: Makovje-medovje haluske
na. Závada elbeszélőinek szinte már rögeszméjükké lett: a Felvidékről áttelepített magyarok veszedelmesen és nevetségesen hazaffyaskodnak, viselkedésükkel, nézeteikkel a legutoljára lehetne azonosulni. Ök a legidegenebbek számukra, a legkevésbé az ő sorsuk, külön történeteik iránt tanúsítanak megértést. Pedig az elbeszélői közlésekben, kommentárokban nincs arról szó, hogy a társadalmi együttélésnek akár az írott, akár az íratlan szabályait felrúgták volna. Vagy hogy ők, az alföldi szlovákok életmódjukban, életvitelükben, felfogásukban gyökeresen különböznének tőlük. Hiszen még a vallási szokásaik is csak ritkán viselnek magukon nemzetiségi jegyeket, eltérő voltuk jószerint kimerül abban, hogy másképpen hívják őket. Amit a magyarok, római katolikusok úrnapjának, az oltáriszentség ünnepének mondanak, az szlovákul úgy hangzik, hogy Bozsie tyelo, azaz az Űr teste, amikor tilos kenyeret enni. Az egyházi szertartásokhoz, a jeles ünnepekhez kapcsolódó szokások is végleg kihalóban azonban: mára csak kevesek emlékezete őrizheti, hogy a mennybemenetel napján - „tótul úgy mondjuk: Sztúpenyja" - az öreg gazdákat kikocsikáztatták a faluból, határszemlére. A félmúltnak a családi otthonhoz kötődő szertartása, továbbá a halottvirrasztás mint részvétnyilvánítás és a „tranasztyiusz"-ból, a Tranoscius-énekeskönyvből való közös zsoltáréneklés. A félmúltnál is régebbi idők szokásait idézhetik aztán azok a Luca-naphoz kapcsolódó tilalmak, amelyekről Jadviga szerelemgyereke, Misu úgy számol be a lapalji jegyzeteiben, hogy megnevezi, ha nem pontosan, ha nem tudós filológushoz méltóan is, a forrást: „a szokáskönyvben olvasom" - írja -, hogy nemcsak a Luca széke készítésének kezdete kötődik e naphoz, hanem „asszonyi dologtiltó hiedelem volt". Állítólag a nőknek tilos volt kimenniük az utcára, a férfiak viszont sétafikálhattak, „és ha egyedülálló, magányos asszony e napon behívta a férfit, akkor az szerencsét hozott" - kezdi elragadni a fiút (erotikus) képzelete, egészen odáig, hogy ha a gazdák azt szerették volna, „vérmes" legyen a gúnárjuk, akkor Luca-napon fokhagymát adtak neki. Az Osztatni fiú, mint a néprajz búvárlója arról már hallgat, hogy a szülőföldjén vajon a magyar néphit kétféle Lucája, a jóságos és a boszorkányos közül csak az utóbbihoz, a „démonikus"-hoz fűződő eljárások, előírások voltak-e szokásban. S egyáltalán, a szerte Európában, ezenbelül is főként Itáliában, illetve a szomszédaink, a horvátok, szlovének, osztrákok és a szlovákok körében ismert hiedelemszokásokat az ősei annak idején magukkal hozták-e, vagy itt ismerték meg őket. Ugyanez merülhet föl András napjával kapcsolatban is: Osztatni naplója az ólomöntés leírásával kezdi, hogy aztán igen ingerkedően részletezze, a titokban összegyűlt lányok, asszonyok, köztük az ö Jadvigája is, meztelen üleppel mint lovagolják meg a seprű nyelét, körülnyargalva rajta az udvart, legényeket hívogatva. Utalhat esetleg nemzeti, nemzetiségi jellegre, hogy a „pucérkodó boszorkánykodás"-nak ez a bővérű formája túlságosan is pajzán azokhoz a
