Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

játszik. Vagy hogy a lakodalmas házba való beköszöntőnek mindig része-e egy valcer ütemű népdal elfújása, hasonlóan a Herkulesfürdői emlék dallamára történő kivonuláshoz. A nemzetiségi dalkinccsel egyébként is gondok vannak. Milota kieresztheti ugyan a hangját, lenyűgözve vele a hallgatóit, ám repertoárjából hamarabb futja egy magyarnótára, egy műdalra, kupiéra, mint egy, a tájukon kedvelt szlovák népdalra, egy másutt ismeretlen énekre. A Závada-regények szereplői rácáfolnak arra a vélekedésre, amelyet Kiss Gy. Csaba is hangsúlyoz, hogy a szlovák nemzet úgynevezett autosztereotípiái között a „dalos nép" állna a fő helyen, hogy a folklórhoz roppant szoros kapcsolat fűzné a tagjait. Mindössze egy helyen említődik - a Mííoíában -, hogy egy István- és János-napi köszöntés fénypontját a „szlovák dalcsokor" jelentette, itt is azonban inkább két testvér közös produkciójaként tüntetve fel, ahogy „szép tisztán tercelve énekeltek". Hogy a társas együttlétek, név- és születésnapok, esküvők és ünnepek, különféle mulatságok hangulatának megteremtéséhez nem tartozik elengedhetetlenül hozzá a dalolás, azt tán A fényképész utókora bizonyítja leginkább. Egyrészt már azzal, hogy szereplői egy legénybúcsún ugyanazokat a kétszólamú énekeket adják elő, mint amelyekkel még úttörő korukban egy versenyen szerepeltek: a Jázminbokrot, az Aranyosomat és az Anyícska dusicskát Másrészt azzal, hogy mint az efféle alkalmakon korábban annyiszor, most is politikai szócsatákkal töltik ki az idejüket. Méghozzá úgy, hogy a hangadó ugyanaz, akitől már iskolás korában is tartani kellett: egy énekpróba hirtelen beállt csöndjében hallható lett, amint a szomszédjától tudakolja, „mért nem magyarul" írják fel a táblára az Anyícska... szövegét. Kérdése ártatlan ugyan, tanárnője mégis úgy válaszol rá, mintha mentegetőznie, sőt védekeznie kellene - a Závada-regények cselekményvilágában mindössze ez az egyetlen iskolai jelenet állítja úgy be, mintha cselhez kellene folyamodni ahhoz, hogy a kisebbségi kultúra alkotásai is a tananyag részei lehessenek. Fontos azonban felhívni a figyelmet legalább két dologra. Az egyik, hogy egyáltalán nincs szó törvényi tiltásról, rendelkezésről, nincs utalás arra, hogy az énektanárt bárki vagy bármilyen paragrafus is kényszerítené a cselre: noha tantervét a magyarság páratlan népdalkincsére hivatkozva vázolta fel, a foglalkozásait mégis az anyja szlovák énekkari repertoárjából vett dalokkal szokta kezdeni. Ennél is fontosabb talán, hogy az előbbi kérdés feltevője egy (a negyvenes években) betelepült magyar gyereke - azé a máshonnan már ismerős Kuraié, akire az elbeszélők mintha ugyanazt az egyenruhát húzták volna, mint Milota Kurunczira. A nevük hasonló, de egyébként is szinte megkülönböztethetetlenek egymástól, az életrajzukban, a magatartásukban és az észjárásukban is. Kurai, e lobbanékony, úgymond mindig a magyarságát hangoztató férfi miatt véli úgy a pedagógus, hogy „nem árt vigyázni, nehogy olyat mondjon, amit félreérthet" a fiú, az apa pedig „sérelmesnek találhat". E beállítás szerint a „magyarkodás" mintha öröklődne, apáról fiúra száll-