Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

zsoltárjain a kántor és a presbiterek vezetik a gyülekezetet. Az emlékezet helyei ezzel ki is merülnek, és mert jószerint mind távoli, idegen, szóba kerülésüket - mint a csernovai sortüzet - „értetlenkedve" fogadják a helybeliek. Értetlenkednek, mert nem érinti meg őket. Nincs miért megrendülniük, ha valaki olyan, „bizonyára derék egy szlovák ember" tragédiájáról hallanak, akinek „se elévülhetetlen érdemeiről, se különösebb hőstetteiről" nem tudnak valójában semmit. Odáig jutnak el, hogy ha a papjuk „ekképpen istenítve ápolta eddig is a kultuszát", az őrájuk „pont ellenkezőleg hatott". A tiszteletet, a hódolatot ki kell(ene) érdemelni, márpedig szűkebb hazájukban „honfoglalásuk" óta sem született olyan tudós, művész, politikus, bárki olyan személyiség, aki történelmi jelentőségre, országra szóló hírnévre tett volna szert. Magától értetődő, hogy olyan emlékműveket, síremléket vagy zarándokhelyet sem találni, amely az eltelt két és fél évszázadra emlékeztetné őket. Mintha az idő nyomtalanul múlt volna el, az egy templom kivételével épületben vagy intézményben a büszkélkedésre semmi okot sem adva. Olyan teret sem teremtve, amelyre mint önazonosságuk vállalásának tanúsítójára hivatkozhatnának. Megint csak jellemző, hogy Osztatni és Milota, e két kitüntetett szerepű hős és elbeszélő egyaránt a kivonulásban, az exodusban vél megoldást lelni élete elintézhetetlen ügyeire. A tanya, a vinyica, a zártkert pedig, ahová visszavonulnak, csakugyan nem a közösséggel való azonosulás esélyeit növeli. Sokkalta inkább szolgálja a személyes önigazolást, semmint a nemzeti önismeret gyarapítását, az önérzet erősítését. Olyan alkotás, tájegységi jelvény vagy jelkép sem mutatható fel, amelyik vagy a saját országbeli többséghez képest a különállásukra vagy különbözőségükben egy más országbeli nemzeti többséghez való tartozásukra irányítaná a közfigyelmet. Főleg ezek miatt szegényes a nemzeti jelképek tára is. A szent teret, az etnikai tájat nem szelik át jellegmeghatározó folyók; hegyei egyáltalán nincsenek, nemhogy csúcsaikkal, flórájukkal vagy faunájukkal kitűnnének, látványossággá válhatnának, az éghajlat, az időjárás is ugyanolyan, mint bárhol máshol a tágabb környéken. Régen talán, legalábbis a Milota elképzelt teremtéstörténete szerint, legalább még a méhészet mint különös foglalatosság tűnhetett fel, mára nincs foglalkozás, amelyik az etnikum sajátosságának jelölője lehetne. Nincs lábbeli és fejfedő, nincs ruha, amely eltérne az öltözködés hagyományos módjától, ismerős formáitól, színeitől és mintáitól. A népviseletek közül talán egyedül a kozsuskák vagy kozsukok, ezek a fehér, festett vagy hímzett, kis, ujjatlan báránybőr bekecsek említése kap nyomatékot. A zene, a tánc sem a szokatlan dallamvilágával, ritmusával és lépéseivel hat. Eldönthetetlen, hogy olyan nevezetes eseményeken, mint például egy lakodalom, a „trubacsok"-nak nevezett zenészek a szlovák szokásoknak megfelelően zendítenek-e rá a Fehérvári marsra. Az sem világos, hogy a bálba menet ceremóniájának megszokott eleme-e, ha a fúvósbanda marsot, német eredetű indulót