Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

hevületükben előbb feledkeztek meg a maguk öntudatáról, mint otthont adó hazájuk jövőjéről. A naplóregény jellegzetes jelenete az a kimerevített kép, amelyen Buchbinder Miki testvére, Ármin magyaráz Rosza Palinak. Hogy ott ülnek hárman, egy tót, két zsidóval, és hogy habár „nem magyarokról és nemmagyarokról van szó itten", mégis lehet, hogy „éppen magyarkodni kell majd". „Mégpedig az esetben, ha szétesik a szekér, és ne adja Isten, a csehek meg a románok ellenében kell majd Magyarországnak teret kiszorítani magának! Az lesz, tudod, majd egy ráadástánc megint, a béketárgyalások háborúja!" Az ország feldarabolásának veszélyét érezve is ragaszkodnak szent terükhöz, etnikai tájukhoz, szórványban lévő tájhazájukhoz. Negyedszázaddal későbbi utódaik javarésze viszont él a felkínált lehetőséggel, és hazáját elhagyva abba az országba költözik, amelyet csak hírből ismerhet, amellyel a regény világának tanúsága szerint semmilyen értelemben nem épített ki szoros kapcsolatot. S annak sincs nyoma, hogy időközben a hagyományközösségi emlékezetét lelkesebben ápolta volna, mint annak előtte, hogy jobban ragaszkodott volna eredetközösségi jelképeihez. Márpedig mi tarthatta itt, illetve mi bírhatta távozásra őket, ha nem a nemzeti öntudat? A megélhetés biztosabb reménye, a gyarapodás esélye? Merthogy a két világháború között tiltva lett volna az, ami a kiegyezést követően szabad volt, ennek semmi jele. A (szlovák) kisebbség nyelvi elnyomatása, társadalmi-politikai kiszolgáltatottsága nem témája egyik Závada-regénynek sem. Mérlegre téve végül, hogy a kisebbségi szlovákság sorsát is szükségszerűen befolyásoló különböző események a misztikus falualapítástól kezdve 1848-on, 1918-19-en át 1947-ig és 1956-ig mennyit nyomnak a latban, a legsúlyosabbnak az látszik, ami a leggazdagabbnak és a legárnyaltabbnak is: az első világháború hozta nemzeti-nemzetiségi küzdelmek „bemutatása". [Nemzeti jelképek; nyelv és szokások) Talán azért is alakulhat ki ez a benyomás, mert az emlékezet szinte számba vehetetlen helyei közül mégiscsak a Jadviga párncya vonultatja fel a legtöbbet, jóllehet elég keveset ez is. Mindenesetre nemcsak Húrban vagy Stúr példájára hivatkozik, nemcsak a Matúskavers képével él, hanem Masaryk és Benes mellett hősnek kijáró tisztelettel beszél Hodzsáról és Stefanik tábornokról is. Ez utóbbinak, a francia emigrációból hazatérni szándékozó, ám repülőgép-szerencsétlenségben meghalt katonának a kultuszát éppúgy igyekszik megteremteni, mint „a nagy Hlinkának" is, akit börtönbe vetettek, mert nem akarta hagyni, hogy faluja, Csernova új templomát „idegenek", azaz magyarok szenteljék föl, mire a „magyar urak" belelövettek a népbe, tizenöt ember halálát okozva. De megidéződik, nemegyszer a szlovák művelődés kultikus tárgya, a Tranoscius-énekeskönyv is, noha nyelvileg rontott formában, „tranasztyiusz"-ként emlegetve, mint olyan „nagy régi kapcsos rezes sarkú" könyvet, amelynek gót betűkkel kinyomtatott